Múzsák és testvérek, akikből soha nem lesz férj, viszont majdhogynem ugyanolyan fontosak egy lány életében.
A két bátyám, a fő múzsám és életem egyik szakaszának egyik röpke múzsája. Mind megannyi élet megannyi érzelem, megannyi majdnem holnapkép, mind gyönyörű szerelmeim, akikből már soha nem lesz férj vagy szerető. Mindannyian teljesen mást képviselnek, más az értékrendszerük, más a lelkük, nem sok minden kötné őket egybe, csak annyi: mind a 4-en majdnem holnapképeim voltak egy vattacukorszínű önpokolban. Gyönyörűséges pokolban. Közös helyről indultak, mostanra mégis mind megtalálta a szívemben vagy éppen azon kívül a helyét (esetlegesen még átmenetileg a szívem peremkerületében).
Elsőnek legelső emlékezetes szerelmemet említeném, aki azóta szinte a testvéremmé vált és kitisztultak felé az érzelmeim. Már első találkozásnál is éreztem azt a csodálatos, rá jellemző szeretetteljes kisugárzást, ami, azóta tudom, hogy nem csak engem, de még jó pár nőtársamat megbolondította. Pedig ő ezt nem szándékosan csinálja, csak mi érezzük milyen gyönyörű a lelke, és nem csak a nőket, de minden embert magához vonz az az erő, ami belőle árad. Fél évig voltam belé halálosan szerelmes, azután elment tanulni egy messzi városba és alig tudtunk találkozni. Így visszagondolva nem tudom tényleg szerelem volt-e, hiszen még oly fiatal voltam, honnan is tudhattam volna mi is az a szerelem, hiszen még ma is csak sejtéseim vannak róla. De akkor lassan szerencsére visszafejlődött ez a szerelemnek nevezett érzés vagy inkább kitisztultak az érzelmeim. Tiszta, testvéri szeretetté. Igen, azt hiszem ő az egyik olyan férfi az életembe, akiért bármit megtenném és szívem minden szeretetével szeretem. Erre leginkább most jöttem rá és az álmaim világítottak rá. Két egymást követő éjjel, más-más szituációs álomban álmodtam vele, majdhogynem ugyanazt a jelenetet. Nagy szeretés közben egy kissé aggódó tekintettél megkérdezi tőlem, hogy ugye nem érzel többet irántam? Én pedig teljes meggyőződéssel, boldog szívvel és tudattal válaszolom neki azt, hogy nem, én téged úgy szeretlek, mintha csak a testvérem lennél. Ezek után döbbentem rá, hogy a tudatalattim is megtisztult és a szerelmem átalakult kimondhatatlan szeretetté. Bár azóta történt egy s más, még mindig úgy szeretem mint a testvéremet, akit egyben egy "érzelemmentes szeretőnek" is nevezhetnék. Kétségtelen, rendkívül egyedi a mi kapcsolatunk, de éppen ezért olyan különleges számomra. Az egészben annyi hiba van, hogy ő is a tanév alatt messze van tőlem, akárcsak a másik bátyám.
Mikor arra gondolok, hogy ismerkedtünk meg és indult a kapcsolatunk mindig mosolyognom kell. Életem egyik legnagyobb, de legjobb életiróniája a mi történetünk. Egy őrült nyár őrült buliján találkoztunk elsőnek, amit azóta is úgy emlegetünk: a legendás esőparty. Ezután még több partyn is találkoztunk, ahol jobban megismertük egymást, mivel akkoriban akartunk a haverjainkkal bandát alapítani és kellett egy gitáros. Majd az egyik partin jobban egymásba gabalyodtunk, de utána semmi nem volt. Természetesen az akkori naiv kis énem elhitte, hogy ez más lesz, ez több lesz, rózsaszín tündérálmokat szövögettem magamban egymásról, de az egészből nem lett semmi. Illetve nem úgy, ahogy én azt gondoltam. Hamar beláttam, hogy ez megint egy "majdnem" volt és ő ezek után el is ment egy táborba, így nem is találkoztunk. Amíg ő távol volt, addig én továbbra is mulatoztam a haverokkal és mit nem ad az ég, én beleszerettem a legjobb barátjába (életirónia?igeen), de ez is igen gyötrelmes szakasz lett. Átmeneti múzsám lett és ugye múzsákból soha nem lesz szerető, mint mondtam, így belőle sem. De a fiú mellettem volt, mint jó bátty, mert eközben mi erős barátságot alakítottunk ki egymás között. Emlékszem mindig eljött elém, mikor mentünk bulizni és általában együtt jöttünk haza is. (Jó, mondjuk ez annak is köszönhető szerintem, hogy közel lakunk egymáshoz : D) De emlékszem, egy este, mikor kicsit sokat ittam, mert névnapom volt és éppen szentimentálisan szomorúra ittam magam azt mondta, hogy bármi van, rá számíthatok és ő mindig ott lesz mellettem, ha sírok, ha nevetek. Mindig. Szinte könnyekig meghatódtam. Azóta tudom, hogy van valaki, akire támaszkodhatok, egy erős férfi, aki megvédi az ő kicsi húgát, ha kell és ezért örökké hálás leszek neki!
Soha nem volt a bátyáimmal szokásos a kapcsolatom, mindig különlegesek voltunk a magunk nemében és soha nem úgy tűnünk, mint ahogy vagyunk : D Szeretlek titeket nagyon!
Az írás kezdetekkor még két múzsámról akartam írni, de mire ideértem rájöttem, hogy az egyikről felesleges. Múzsának múzsa a maga nemében, de hozzáhasonló van nem egy. Viszont az, akiről írni fogok az egyetlen és pótolhatatlan. Az én első, a legszebb és örök múzsám, aki életem végéig bennem fog élni.
Szeretem. Mindennél jobban és feltétlenül, ha megérdemli ezt a szeretetet, ha nem. (Bár ki mondja meg, hogy ki érdemli meg a szeretetet? Hisz a szeretetet nem lehet birtokolni, azt meg kell tanulni érezni és a részeddé tenni!) Szeretem azzal a szeretettel, amire még szót nem alkottak egy nyelvben sem tudtommal. Egyszerre szeretem az anya, a hívő, a gyermek, a szerető, a hitves, a testvér szeretetével. Azzal a bálványozóval, azzal a csodálatossal. Gyönyörködtet rajta és benne minden. Nem tudom, hogyan, de felébreszti a lelkem, élőbbé teszi és inspirálja. Miatta lett egy név gyönyörűbb az összesnél, hozzá fűződik megannyi versem.
Persze ő sem hibátlan, sőt megvan az a jó szokása, hogy a legnegatívabb oldalát mutatja mindenkinek, de ezzel is csak azt gátolja meg, hogy ne érje negatív meglepetések azokat az embereket, akik még így is meg akarják ismerni. Bármilyen is, én tudom, érzem, hogy a bensője csodálatos és értékes. Ha emlékezni fognak a nevemre és a műveimre, akkor rá is fognak. Megérdemli, hogy emlékezzenek rá. Mert ő az enyém. Az én gyönyörűszép múzsám, akihez hasonló soha többé nem lesz :)
Szóval ők lennének az életem nagy Férfiai, egy kivételével, de róla majd később ;) Nélkülük nem az lennék, aki vagyok és nem lenne bennem annyi szeretet, amennyi van. Szeretem őket, a részeimmé váltak, mert ők az enyémek :)
