"Der Herrgott nimmt, der Herrgott gibt."

Mert az élet ad és elvesz, ugyebár. Mindent.

Ahogy növekszem egyre többet tanulok az emberekről s ez nem mindig kellemes.

Ez volna hát a felnőtté válás? Barátok, "testvérek" elhagyása, míg a végére egyedül marad az ember?

Mert megcsalt. Mert hazudott. Mert elhagyott. S ez jobban fáj, mint bármi más. De tényleg fáj? Nem is érzem, ez a fájdalom, mint tompa ütés a halántékra, csak üres fájdalom, eszméletlen üresség, értelmetlen hitetlenség.

Pedig Ő jobban ismert, mint Én saját magam és Én jobban ismertem, mint Ő saját magát.

S hirtelen idegenné vált. 

S egy szót se szólt, hogy mások lettünk és én se szóltam, csak elfogadtam.

Ahogy elfogadtam a hazugságodat is, hogy minden rendben van köztünk, csendben, gyöngéden, bár elhinni már nem tudtam s nem is akartam. Éreztem, benned nincsen minden rendben velem sem, s így bennem sem. Káosz lettünk és tagadás.

"Kerestelek, kerestelek"... de Te nem. S hogy fogsz-e, komolyan, már nem is tudom.

"Hol jársz? nem kérdem, olyan mindegy,
csak lépted vigyázom,
cipőd ismeretlen.
Ha szólnál hozzám, meg se hallanám,
elmennék melletted észrevétlen,
mostani magadhoz nincsen már közöm."

Ágai Ágnes