Dohányízű az újjáébredés, de most a saját ajkaim miatt. Már magamévá tettem önmagamat és a magányom, ami most vagyok, mégis néha-néha egy-egy elszólásban vagy egy kósza gondolatban visszacsempészed magad. Ezért is kell egy utolsó nagy írásban lezárnom a korszakod, a korszakom...minden fagyasztóan megváltozott. Elszakított a régi világomtól az idő, a tér, a mindenség...az akkori életemtől. Hiányzik, de elfogadom. Nem keres már az a régi világ, vagy csak ritkán. Átvette a helyét egy egészen más, ami jó, de mégis más.
Talán így kellett lennie, hiszen ebben az életben semmi sem tarthat örökké. Túl szép, túl idilli, túl fájdalmas volt ahhoz, hogy tovább így maradjon. Kiforrta magát, változtatni kellett. Nem én akartam és mégis megtörtént.
Egy szál, egy szál, egy szál...a régi életem fontosságai. A fontosságok, amik örökre bennem maradnak, de már azok is megváltoznak. Mindegyik más, mégis fontos. Fontosak voltak azért, hogy most ott tartsak ahol tartok. Hogy ÉN legyek most. Mert azt hiszem, most már én vagyok.
Ez az új élet sem tökéletes, de illik hozzám. Ezernyi ember között (majdnem) magányosan, hozzászokva a törésekhez, bátrabb vadászként, a füstízű valóságban. Álomvilágom...hiányozni fogsz, de nem maradhattam. Eltorzult a világ ahhoz, hogy semmittevően ott maradjak.
Ha magányos, akkor magányos. Ha füstízű, akkor füstízű. De szép. Ez is. Igen, tulajdonképpen gyönyörű, mert azokkal vagyok, akiket szeretek és már nem hiányzik senki mellőlem. Mert megtaláltam azt a valakit, aki mindig is hiányzott mellőlem. Magamat. És most, hogy megtaláltam önmagam, újra meg kell tanulnom vele boldogulni a világban. Immár kettesben...
Új élet...azt hiszem elkezdődtél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése