Alkotó tábor-Gála est-Képzelt riport

Kerestelek, kerestelek, elvesztettelek...

Azt hittem már elfelejtettem sírni. Hogy lelkemet úgy bekebelezte a monotonitás extázisa, hogy elfelejtett mélyre menni. Hogy az üresség boldogság-jelmezbe bújt, de mégsem az. Hogy az üresség ezúttal úgy kebelezett be, hogy én ebből mit sem vettem észre és még a könnyeimet is elrabolta. Elrabolta? Nem. Önként és dalolva áldoztam fel az oltárán a látszólagos gondtalanságért. Azt hittem már megint elhagytam magam, pedig már éppen megtalálni véltem az utat önmagamhoz.

Egy hét. Egy héttel ezelőtt képtelen voltam sírni. Képtelen voltam annak ellenére, hogy akartam és éreztem, hogy kellene, hogy igényelné a lelkem. Valahol a valóság és a húsom között megszakadt a kapcsolat és nem tudtam irányítani magam. De ma, egy héttel később patakokban folyik a könnyem és nem bánom.

Csak azt bánom, hogy el kellett válni.
Csak azt bánom, hogy az ajándékért áldozni kellett. Együttlétet.

Mert minden egyes könnycseppem az elmúlt egy hét ajándéka, amiket azoktól a csodálatos emberektől kaptam, akikkel együtt töltöttem ezt az időt. De nem csak a könnycseppeket kaptam tőlük ajándékba, ó dehogyis, sokkal, de sokkal többet!

Nevetést.
Érzelmeket.
Új szemléleteket.
Emlékeket.
Új életdarabkákat.
Nehézségeket.
Csillogó szempárokat.
Erőt.
Lélekmorzsákat.
Hitet.
Álmokat.
Szeretetet.
Rengeteg, rengeteg szeretet!

A nehézségek, az időhiány és minden akadály ellenére, a csapatmunkával, közös harccal és próbákkal teli hét után színpadra vittük elsőnek a zenés gála estünket majd másnap este a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darabot és sikert arattunk!

A közös alkotás, az egymással való munka és az együtt eltöltött idő oly mértékig közel hozott egymáshoz, hogy szinte beleivódtunk egymás illatába, pólusába, részévé válva a másiknak. Ami az elmúlt egy hétben történt az csoda volt, az élet és az emberek csodája.

S bár az áldozat kedvéért fellépő távolság elválasztotta a testünket, a lelkeinket már nem tudja.

Szeretlek titeket és kimondhatatlanul hálás vagyok az ajándékokért és azért, hogy szerethetlek titeket!
Univerzum! Add, hogy minél előbb találkozzanak a testeink és ismételten csodát alkothassunk! Köszönöm!

"a pillangó a holdra száll, nem pedig virágra"

2012.07.17. Hétfő
este 08:00
Elvesztettem a ZP szüzességem egy Vad Fruttik koncert keretein belül. Imádtam, lehengerlő és fantasztikus volt! Ilyen jó legutóbb csak a Rammstein koncert volt (érzésileg...vagy mi) és végig énekeltem, tomboltam, táncoltam, éreztem az egészet, egyszerűen frenetikus volt!!!!

De nem csak a koncert, maga az este is egyszerűen csodálatos volt! Eleve szerelmes vagyok Budapestbe, így a legcsodálatosabb élményem volt az, mikor 4-esben végigsétáltunk a belvárosban és felmentünk az Alagút tetejére és onnan nézve csodáltuk a kivilágított várost! :) Kimondhatatlanul szabad és boldog voltam, ahogy sétáltam azokon a gyönyörű utcákon, ahogy a hídon átvágtunk, amikor népdalokat énekeltünk az Alagút tetején és az érzéskavalkádra, amit kiváltott belőlem a város, az este, a barátok, minden....

"Heaven is a pleace on Earth."

Azon az estén megtaláltam ezt a helyet.

Ez a szerelem. Igen, igen, igen. <3

Különös hangulata van annak az időnek, amikor már hazaértél egy buliból, de mégsem alszol el...egyszerű nirvana.

Let's not fight, I'm tired, can't we just sleep tonight?

A 36°C-os hőséget mennydörgésekkel tarkított vihar szakította meg, ami mint egy feloldozást hozott a meleg alól és hűsítő cseppjeivel feléleszti a világot, de a környéket biztos.
Most úgy futnék benne..végig, messze, hogy senki ne lássa a könnycseppjeimet, amik nem is tudnom miért hullanának, hacsak nem azért, mert a súlyukat már nem bírja el a lelkem.
Belefáradtam a harcba az emberekkel, magammal, hogy bizonyítsam mennyire odaadó barátnő vagyok, mert félek, ha nem tenném azt, akkor elveszíteném őket.
Ironikus. Általában én szoktam azt mondani, hogyha elmegy, akkor hagyd menni, mert soha nem is volt igazán a tied, de ha igazán szeret, akkor úgyis melletted marad. Különös. Ahogy egyre több barátom van, akik fontossá válnak nekem, egyre kevesebbnek érzem magam, mintha csak apró kis darabokat szakítanék ki magamból és hisztérikusan dobálnám magam a lábuk elé, hogy elhiggyék, hogy mellettük vagyok. Pedig már sehol sem vagyok.
Nem. Még mindig nem tudok nemet mondani, ha pedig tudok is, azt mindig úgy érzem hogy a rossz helyen, a rossz időben és a rossz embernek mondtam. Fáj az, hogy nem tudok mindenki mellet lenni akkor, amikor szüksége lenne valakire. Mondjuk pont Rám. Mert tudom milyen, mikor szükségem lenne valakire és senki Nem ér Rám. Mikor minden barátomnak más dolga akadt vagy a környéken nem akad.
Lehet boldogabb lennék, ha kicsit önzőbb lennék, de már így is túl önzőnek érzem magam, ami pedig bánattal tölt el.
Csak elakarok menni innen. Mindentől és mindenkitől távol, hogy legyen egy kis időm magammal beszélgetni. Már olyan régen sikerült megszólítanom magam. Vajon Ő még nem veszített el?


(Csak te ismersz igazán, úgy ahogy még én sem magam, csak te tudod ennyit változtam át az évek alatt, csak te tudod mennyire vagyok jó és csak te mennyire rossz, csak te láttál és éreztél az elejétől fogva, mikor összenőtt két kor. Csak te látsz igazán, csak te érzel igazán és csak Te vagy az, aki sosem fog elveszíteni igazán Nanám!)