A 36°C-os hőséget mennydörgésekkel tarkított vihar szakította meg, ami mint egy feloldozást hozott a meleg alól és hűsítő cseppjeivel feléleszti a világot, de a környéket biztos.
Most úgy futnék benne..végig, messze, hogy senki ne lássa a könnycseppjeimet, amik nem is tudnom miért hullanának, hacsak nem azért, mert a súlyukat már nem bírja el a lelkem.
Belefáradtam a harcba az emberekkel, magammal, hogy bizonyítsam mennyire odaadó barátnő vagyok, mert félek, ha nem tenném azt, akkor elveszíteném őket.
Ironikus. Általában én szoktam azt mondani, hogyha elmegy, akkor hagyd menni, mert soha nem is volt igazán a tied, de ha igazán szeret, akkor úgyis melletted marad. Különös. Ahogy egyre több barátom van, akik fontossá válnak nekem, egyre kevesebbnek érzem magam, mintha csak apró kis darabokat szakítanék ki magamból és hisztérikusan dobálnám magam a lábuk elé, hogy elhiggyék, hogy mellettük vagyok. Pedig már sehol sem vagyok.
Nem. Még mindig nem tudok nemet mondani, ha pedig tudok is, azt mindig úgy érzem hogy a rossz helyen, a rossz időben és a rossz embernek mondtam. Fáj az, hogy nem tudok mindenki mellet lenni akkor, amikor szüksége lenne valakire. Mondjuk pont Rám. Mert tudom milyen, mikor szükségem lenne valakire és senki Nem ér Rám. Mikor minden barátomnak más dolga akadt vagy a környéken nem akad.
Lehet boldogabb lennék, ha kicsit önzőbb lennék, de már így is túl önzőnek érzem magam, ami pedig bánattal tölt el.
Csak elakarok menni innen. Mindentől és mindenkitől távol, hogy legyen egy kis időm magammal beszélgetni. Már olyan régen sikerült megszólítanom magam. Vajon Ő még nem veszített el?
(Csak te ismersz igazán, úgy ahogy még én sem magam, csak te tudod ennyit változtam át az évek alatt, csak te tudod mennyire vagyok jó és csak te mennyire rossz, csak te láttál és éreztél az elejétől fogva, mikor összenőtt két kor. Csak te látsz igazán, csak te érzel igazán és csak Te vagy az, aki sosem fog elveszíteni igazán Nanám!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése