2013. január 29., kedd

Risszrossz kisasszony

Risszrossz kisasszony. Valahogy így érzem magam. Meg a világ is risszrossz. Valahogy minden olyan nagyon risszrossz, hogy leginkább ordítanék egy nagyot, hogy: "Rezonancia! Hozz pálinkát! Alkoholista leszek..."!
Dehát az sem megoldás...meg nincs itthon pálinka, azt hiszem... gondolkozni kéne, de még az is risszrossz! Túl sok lehetőség, túl kevés kivitelezhetőség.

Risszrossz a világ, mert buta az iskola és a jó tanárok sorra mennek el és a szaktanár úgy van, mint a mesékben (hol van, hol nincs), diákom se jött még meg, de abban se vagyok biztos, hogy a kérelem el lett indítva, félévim még a habokba, de azért én már fizessem a következőt. No meg még azért risszrossz, mert buta a felsőoktatási rendszer és így nem szívesen megyek el törit tanulni, pedig én szeretnék nagyon is, de nem merek belevágni!

Risszrossz vagyok, mert nincs memóriám és figyelmetlen vagyok, ezért időt meg bizalmat pazarolok, amiket pedig nem szeretek, mert értékesek nekem! Továbbá még azért, mert annyi mindent szeretnék csinálni, de semmit sem teszek, csak nyafogok, hogy ezt kéne, azt kéne, amazt kéne. Meg béna vagyok, mert mindig összeesek, megbetegszem, kiesek a világ folyásából, de nem egészen, nem eléggé és így minden csak fél.

Csak egy csöpp változtatás kéne talán, hogy ne legyek Risszrossz kisasszony, igen, bizonyára így van. De most minden olyan romos, pedig nem is dúlta fel senki, most csak magától omladozik. Nem tartja senki. Nem segít senki sem tartani. Ahj...fakkci...Most minden olyan fakkci..Vasárnap éjjel óta minden olyan gyönyörűségesen fakkci.

Bárcsak kitalálnék végre ebből a sötét erdőből.... akkor talán már nem lennék Risszrossz kisasszony...


2013. január 9., szerda

"A magány újra mellém ült..."

...és mivel régen volt "szerencsém" hozzá így a találkozás még fájdalmasabb, mint eddig. De lehet, hogy mindig is így fájt, csak már elfelejtettem? Meglehet.

Most mégis felmerülnek bennem a kérdések:
Meddig várjak még? Mégis mit akar tőlem az Univerzum? Miért?

Buta vagy. Igenis az! Hogyan lehetsz képes arra, hogy minden egyes dobbanással ilyen fájdalmat okozz? Gonosz vagy! Egyáltalában minek dobogsz? Mégis ki hallja? Senki. Érted? Senki! Csak szétbomlasztod magad körül a húst és egy hatalmas nagy fekete lyukat teremtesz magad körül. Hát erre vágysz? A semmiben lenni? Lehet már ott is vagy és lehet már nem is dobogsz, ezért fájsz? Nem értem. Semmit sem értek.

Csak mosolygok. Talán még el is felejtem, hogy fáj. Igen. Sőt, van mikor nem is fáj. De mikor minden elhallgat, csak téged hallak egyre csak magadba dobogni, kicsi szívem, akkor fáj. Már megint. Nagyon.

Mindegy is. De tényleg. Minden mindegy már. Már semmiért semmi sem kár. Csak fáj. "Úgy fáj."