...és mivel régen volt "szerencsém" hozzá így a találkozás még fájdalmasabb, mint eddig. De lehet, hogy mindig is így fájt, csak már elfelejtettem? Meglehet.
Most mégis felmerülnek bennem a kérdések:
Meddig várjak még? Mégis mit akar tőlem az Univerzum? Miért?
Buta vagy. Igenis az! Hogyan lehetsz képes arra, hogy minden egyes dobbanással ilyen fájdalmat okozz? Gonosz vagy! Egyáltalában minek dobogsz? Mégis ki hallja? Senki. Érted? Senki! Csak szétbomlasztod magad körül a húst és egy hatalmas nagy fekete lyukat teremtesz magad körül. Hát erre vágysz? A semmiben lenni? Lehet már ott is vagy és lehet már nem is dobogsz, ezért fájsz? Nem értem. Semmit sem értek.
Csak mosolygok. Talán még el is felejtem, hogy fáj. Igen. Sőt, van mikor nem is fáj. De mikor minden elhallgat, csak téged hallak egyre csak magadba dobogni, kicsi szívem, akkor fáj. Már megint. Nagyon.
Mindegy is. De tényleg. Minden mindegy már. Már semmiért semmi sem kár. Csak fáj. "Úgy fáj."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése