Valahol egy másik testben jobban élek. Ebben kaparja a torkom a gyengeség. Folyik a pezsgő, folyik mindenhova, csak a számba nem. Nem tud. Nem képes. Csak megfulladok benne. Fekete körmökkel kaparok le egészen a hús alá, a csontig. De már nem látom a fehérséget, mert elhomályosult minden a pezsgő-könnyektől. Szakadék felé hömpölyög az ár, visz a folyás egészen a mélybe. Nem tart meg senki, nem segít senki, mindenki csak üres tekintettel néz a partról. Talán fel sem ismerik kétségbe esett arcvonásaim. Honnan is ismernék? Más bolygóról valók vagyunk mind. Jön a szakadék, a zuhanás. A párától minden lehetetlenül nedves és homályos. Nem is hiszek már abban, hogy van valami a ködön kívül. Minden ilyen. Tejfehér. Üresen teli. Lehetetlenül nedves.
Most valami puhára érkeztem. Egy lila fotel. Lila, mint az érett szilva. A fű csiklandozza a talpam a lábam alatt. Nincsen fény, mégis minden lehetetlenül színes. Nem tudom hol lehet a nap, de még csak a holdat se látom. Az eget se. Egy zöld burok foglal magába, néhol megtöri az összképet a fatörzsek barnás árnya. Nincs hang. Nincs sehol. Minden olyan, mintha élne, pedig egy sírban vagyok.
Amott egy ösvény, elkezdem követni. Meghallok egy hangot. A távolság nevet. Futni kezdek, hátha utol érem. De már nem is tudom, hogy velem nevet vagy csak engem ki. Kaparja a torkom a légszomj. Meg kell állnom.
Mellettem egy ajtó. Nagy, robusztus keretben egy kopott, régi ajtó. Benyitok, a kilincs egyhangúan nyikorog. Bent ezer meg ezer halom könyv. Régi, dohos, mégis megnyugtató illatúak és fakóak. Kinyitok egyet. Ráhajtom a fejem. Nem keresek semmit. Itt száraz minden. Nem kaparja semmi a torkom. Elalszom. Talán örökre. Vagy felkelek. Talán örökre.
Csak azt érzem, hogy kitágultak a pupilláim. A semmibe. A semmire. A semmiért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése