Tükörkép

Soha nem gondoltam volna, hogy találkozok egy ilyen emberrel. Akiről ennyire nem tudom eldönteni, hogy mit is gondolok róla. Hogy mit gondolhat rólam.
Úgy gondoltam lehetetlen.
Erre jön, arra késztet, hogy rágondoljak. De igazából nem is gondolok rá. Mégis. Nem is tudom  igazából mit is gondoljak. De alattomos módon minden gondolatom mögé bebújt, így ott van a felkelésen keresztül a horkolásomban is.
Lehetetlen, hogy valakinek a szerencsétlensége ennyire hasonló legyen az enyémhez. Olyan vicces. Fura. Imádom.
Tetszik.
Az egészben ez tetszik a legjobban.

A világ szólhatna nekünk, hogy egymásra találtunk. De azt hiszem mindketten süketek vagyunk és nem figyelünk. Vagy ha meg is hallanánk túl gyávák lennénk lépni.
Természetesen.
Ugyebár azonos a tehetetlenségünk is.

Nem ismerem. Nem tudom, hogy fogom-e, de ha ránézek, bele a szemébe, mintha a saját szemembe néznék.
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, miért Te vagy a tükör képem?!

Fogadom!

Hát mégis csak itt van. Pedig már azt hittem, hogy nincs itt. Hogy alszik. Hogy elment nyaralni. Vagy talán már meg is halt. Erre hirtelen veszett dobogásba kezdett, amitől már olyannyira elszoktam, hogy szinte beleszédülök. Belebolondulok a tamtamok veszett zakatolásába.

Nem tudom, hogy melyik volt a jobb: mikor azt hittem már nincs is, vagy ez. Megint vérzik. Mint mindig. Fogalmam sincs, hogy képes-e úgy dolgozni, hogy ne véreztesse ki magát minden dobbanásnál. Öngyilkos szívet hordok a mellkasomban.

Nem értem miért csak akkor figyelek rá fel, ha fáj. Talán figyelmetlen vagyok. Talán. Mert gyenge vagyok. Kölcsönösen tesszük egymást egyre gyengébbé és gyengébbé. Nem egy túl gyümölcsöző szimbiózis a miénk.

A Paulo Coelho-s naptáram szerint a július a Csere hónapja. Azt hittem, hogy a családi állapotomat fogom lecserélni. Most már inkább úgy gondolom, hogy a hajszínem lesz az.

Amúgy meg már vagy ezredjére, de akkor is: ÜNNEPÉLYESEN FOGADOM, NEM LESZEK TÖBBÉ SZERELMES. mert FUCK LOVE!!