Szombat este, otthon, egyedül a gép előtt. Nem akarod, de a kis kurzor mégis odatéved a kereső kis téglalapjába. Beírod a nevét. Rákattintasz. Meghallgatod a zenét, amit legutóbb posztolt. Megnézed a profilképeit, majd a többit. Beraksz egy másik zenét. Nézed a kiírásait. A képeit. Elképzeled, hogy ugyanilyen csillogó szemmel néz rád. Hogy rád mosolyog. Hogy megnevetteted. Végighúzod az ujjad a nyakán. Vajon ő is gondol rád? Vajon ő is épp ugyanígy nézi a te képeidet és ugyanúgy elképzeli, mi lenne, ha?
Meglátod a képét a chat-listádon. Ott fityeg mellette a kis zöld kör. Nem akarod megnézni az adatlapját, a képeit, a zenéit. Igazából nem annyira aktív, tudod, hogy semmi olyan újdonság nem lenne az üzenőfalán, amit már ne láttál volna. Eszedbe jut, mi van ha ő most épp úgy a te profilodat nézi és épp rád gondol, mint ahogy te teszed épp. Szombat este, otthon, egyedül a gép előtt.
Igazából fogalmad sincs nem hogy arról, hogy mit gondolhat rólad, de arról se hogy most épp nem a te adatlapodat nézi-e. Igazából fogalmad sincs semmiről. Arról se, hogy honnan hatolt beléd a gondolat.
Bolond dolog. Kétségkívül. A magány bolonddá tesz. Ebből a szemszögből olyan, mint a szerelem. Az ember így is, úgy is bolonddá lesz.
Bolond egy életet élünk. Az ember szinte belebolondul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése