A szerelemnél nincs gonoszabb dolog.
Mérhetetlenül álszent, hiszen rózsaszín felhőcskékkel csalogat magához, mérhetetlen boldogságot és aufóriát ígér, aztán úgyis jön a szabadesés és a megszokás, a felhőcskék pedig menthetetlenül feloszlanak.
Kimondhatatlanul önző, hiszen saját boldogsága tárgyát mindenáron ki akarja sajátítani, akármennyire is azt hazudja, hogy mellette is szabad lehetsz. A szeretett tárgy nélkül a szerelemnek fájdalmai vannak, és a fájdalom elkerülésének érdekében bármire képes. Egymáshoz láncol két embert, akik kettőjük között kialakítják a saját kis világukat, ahova másoknak alig van beléphetési és láthatási joguk. Lassan elszigetelődnek mindentől és mindenkitől.
A világ tele van önző, szerelmes emberekkel, akik fel akarják építeni a saját világukat a másikkal, úgyhogy ha nem akar az ember egyedül maradni, akkor neki is találnia kell egy másik embert, kivel felépítik a kis világukat.
Újra és újra építkezünk és a világok között, az üres teret a barátok töltik ki. Az ugyanolyan magányos, saját világot ki akaró vagy már építő barátok.
Valljuk be, minden barát az idő előrehaladtával csak egy személlyé válik, akivel olykor-olykor (hol gyakrabban, hol ritkábban) összefonódnak az életvonalaink, aztán mindenki fut is tovább megkeresni a saját világát. Mindannyian magányosak vagyunk és emberekbe menekülünk saját félelemeink elől és ennek eszköze a szerelem.
Nem hiába keressük szívünk másik felét, hiszen olyan személyre vágyunk, aki segít nekünk egyenesen állni a hétköznapokban, életben maradni, álmokat követni, szeretetet adni, amit megpróbálunk elfogadni és viszonozni, segít a szükségleteink kielégítésében (mind testi és lelki szinten).
Zálogházban tartjuk az embereket, akiket akkor vesszük ki, mikor szükségünk van rájuk és engedi a világ leghatalmasabb fizetőeszköze, az idő.
Bezárjuk a szeretetünket, ahelyett, hogy sokakkal megosztanánk. Félünk a szeretettől, annak igazán mély megélésétől és annak erejétől, ezért szabályokba és magunkba zárjuk.
Pedig, ha csak annyit tennénk, hogy megosztanánk a magányunkat az emberekkel, az máris eltűnne. Mert magányosak vagyunk mindannyian, mindig.
Nem tudom mi az a szerelem, csak látom. De a látottak alapján rájöttem, hogy ez is csak olyan, mint az élet: változatos. Nem csak tündérmese, hanem pokol is. De még mindig nem értem. Talán majd egyszer rájövök én is, hogy mi az a szerelemben, amiért megéri megjárni a poklot és feladni dolgokat. Ha olyan, mint az élet, akkor azt hiszem banális egyszerű lesz a válasz és azt sem megérteni, hanem átélni kell majd. Talán ez a titkod, Szerelem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése