I love you till the end...

Nyafoghatnék, ahogyan szoktam, hogy egyedül vagyok és még mindig nem talált rám a hercegem, de nem fogok. Tulajdonképpen jelenleg, ha fáj is valami, nem az fáj, hogy nincs, hanem, hogyha lenne valószínűleg be sem engedném. Rájöttem arra, hogy mindvégig annyira féltem az ismeretlentől, hogy fájdalmat okozhat nekem, hogy ha meg is próbált volna bejönni, valószínűleg soha nem engedtem volna be. Ahogyan most sem tudom még beengedni. Azt hiszem, jelenleg ez fáj a legjobban. Ahogy hallgatom a szerelmes számokat és már nem is hiányolom annyira eszeveszettül, szívbe markolóan, mint régen.
Feladtam. Itt igen. Budapesttől vagy a világ egy másik pontjától, az idő egy másik síkjától várom a csodát, hogy majd ott ráakadok a hercegemre, akinek majd egyszer ezt elénekelhetem: I love you till the end...