Már rátaláltam arra a nőre, aki bennem lakozik. Most itt az ideje, hogy a férfire is rátaláljak.

Megjegyzés: soha ismétlem SOHA ne csinálj bánatosan, szomorúan, idegesen süteményt, mert az meglátszik az ízén is...

A változás lehet jó is

Egy évvel ezelőtt ez a vasárnap még egy depresszív, melankolikus Vad Fruttik és egyéb hasonló hangulatú számokkal tűzdelt, halott vasárnap lett volna. Mégis boldog voltam akkor. A füst szagú, rózsaszín-szürke színű vattacukorszerű szombatok (és néha péntekek) jelentették a boldogságot, az akkori életemben. Ezek a szombatok jelentették az életet egy majdnem halott hétben.  Képes voltam elhitetni magammal, hogy minden ellenére mégis megéri. Hogy az a pár órai boldogság megéri, hogy minden önhazugságom megéri. De sokáig én sem bírhattam.
Eltelt egy év és azóta meghalt a lelkem, mert megöltem és megölték, fel akartam égetni mindent magam mögött, aztán rájöttem, hogy nem felégetni kell, csak építkezni rájuk. Megváltoztam. Emberek, fontos emberek léptek ki és léptek be az életembe és már én is egy új énnel büszkélkedhetek. Akkoriban boldog voltam. Egy héten egy napot. Ma boldog vagyok. Egy hétből hét napot. Persze még mindig akadnak hullámvölgyek, dehát melyik életben nem, mégis tudom, hogy boldogabb vagyok, mint azelőtt.
Rettenetesen féltem feladni azt a porszemnyi boldogságot ezért, mégis megérte. S talán ez miatt is, rájöttem, hogy akármennyire is félek az elkövetkezendő jövőtől vállalnom kell a változásokkal járó rizikókat, hiszen sokkal szebb is lehet, mint a jelen...és miért ne lenne az?
Viszont soha nem fogom elfelejteni azt, amit abból a cigaretta illatú, negédes világból tanultam. Abban az életben szerettem meg igazán meg az éjszakát és most, ebben az eperlekváros rizsa ízű, bolond valóságban sem félek benne lenni. Ha mást nem is tanultam volna, már ezért is megérte volna az egész.
Soha többé nem akarom majd felégetni magam mögött azt, ami van.

Non, je ne regrette rien... :)

Nyelvek vágányán, avagy "nincs világom se"

A napok egyre sűrűsödnek, egyre csak korán kelés, órák, faktos, táncpróbák, tanulás ezek között egy kis evés, alvás, meg agyzsibbasztás és ez még csak rosszabb lesz! Most december közeledtével a táncpróbák egyre inkább sűrűsödnek, a napok pedig egyre közelebb visznek a szalagavatóm napjához! Rendkívül izgatott vagyok, hiszen az egyik legnagyobb nap ez az életemben! A nap, mikor még egy lépéssel közelebb kerülök az "érettségem" napjához, ami közelebb visz a komoly felnőttléthez. Félek, ezt kár is lenne tagadnom, hiszen a jövő oly ingatag, de minden félelmem ellenére és pont annak a hatására határozott léptekkel kell haladnom és megtanulnom kockáztatni a biztonságom. Az álmaimért küzdök, amikért küzdenem kell és a félelmeimmel bátran előre törni.
Tavasz végén és nyár elején vizsgáznom kell és én szeretnék legalább németből felsőfokú érettségizni és nyelv vizsgázni is, na meg ha képes leszek rá még egy tantárgyból emeltezni. Ha képes leszek rá...ettől is félek. Mert ha nem lesz meg elsőre az emeltem,  nem lesz érettségim és akkor konkrétan b.szhatom... Nincs sok időm, tanulnom kell, amíg még lehet és amíg még tudok.
Jövőhéten elkezdek egy tisztító kúrát. Még soha nem léböjtöltem, azt hiszem kemény 10 nap lesz, de érzem, ez jót fog tenni nekem. Mostanában amúgy is igencsak fáradt és kimerült vagyok.
Mégis mindent összevetve kimondottan és határozottan boldog vagyok életemnek ezen szakaszában és rengeteg élmennyel gazdagodtam az elmúlt hónapokban. Legkiemelkedőbb talán a november 10.-ei Rammstein  koncert volt, ami teljes sokkhatással ért engem és 1 nap kellett ahhoz, míg felfogtam az élményt. Kétség kívül életem egyik legmeghatározóbb élménye volt és még mindig az. Miattuk szerettem meg a német nyelvet és miattuk megyek lehet germanisztika-irodalom szakra (ha van ilyen :D) műfordítónak. Írni akarok mindenképp és mivel a nyelveket is egyre inkább kezdem megkedvelni, így érdemes összekötni a kellemeset a hasznossal. Már csak küzdeni kell ezért. Nem hagyhatom, hogy maradandó alkotás nélkül tűnjek el a világról, emlékezniük kell rám a halálom után is. A világnak, az emberiségnek, amit olykor oly mélységesen megvetek és amit olykor mélységesen csodálok.
Ezernyi céllal állok elébe az elkövetkezendő időszaknak, de már tisztán látom a célomat. Nem szabad meghátrálnom és csak előre szabad mennem. Győzni fogok. A világ, a nehézségek, a sors és magam felett a világgal, a nehézségekkel, a sorssal és magammal karöltve. Azt hiszem megyek is tanulni. Vagy aludni. Valamelyik a kettő közül lesz esélyes :D

Hátamon...kéklő...mi...

Már nagyon régen éreztem az érzést, amikor hiányzik a hátamnak az, hogy valaki hozzáérjen. Egy ölelés, egy édes és mély ölelés. Most, talán csak egy pillanatra, visszatért az a régi rossz érzés, ami valaminek, vagy inkább valakinek a hiányát mutatja. De a hiányzó tagot még mindig nem tudom megnevezni.

Nem vagyok szerelmes. Régóta elsőnek hosszabb  idő óta. A lelkem nem szerelmes, bár a testem vágyna rá. Ha kellene ámítana magának egy másik világot, ahol még csak hazudnia sem kellene magának, hogy nem másba, mint mondjuk egy kéklő, igéző szempárba szerelmes, semmi másba. A pillanatba, a kék mélységébe, a vágy harsogásába. Semmi többe. S talán, abban a másik világban, az a másik is szerelmes tudna lenni a pillanatba, de semmi másba. Egy másik világban. De lehetne akár zöld vagy barna vagy szürke is. Bár kétség kívül a kékség mélye az, a mi meg tud fogni. Különös perverziója ez a léleknek. De kár is rá a gondolat talán, hiszen úgysem létezik az a másik világ, így hát minden hiábavaló.

Nem is lenne rá szükségem, hiszen tökéletesen meg is volnék az én kis világomban, dehát túl jó is lenne ez a folytonos gondatlanság, ez a folytonos hiányérzés mentesség. Mi..nincs sok mi...én van...én akartam, azt, hogy a mi helyett most én legyek...most nem is lennék képes a mi-re. Csak néha rám tőr a nyafoghatnék, dehát nő vagyok, jogom van hozzá, nem? :D Na jó, nincs több, mint a férfiaknak. Csak na...néha kijön az emberből. Aztán meg jobb kinn, mint benn, nem? :D

I love you till the end...

Nyafoghatnék, ahogyan szoktam, hogy egyedül vagyok és még mindig nem talált rám a hercegem, de nem fogok. Tulajdonképpen jelenleg, ha fáj is valami, nem az fáj, hogy nincs, hanem, hogyha lenne valószínűleg be sem engedném. Rájöttem arra, hogy mindvégig annyira féltem az ismeretlentől, hogy fájdalmat okozhat nekem, hogy ha meg is próbált volna bejönni, valószínűleg soha nem engedtem volna be. Ahogyan most sem tudom még beengedni. Azt hiszem, jelenleg ez fáj a legjobban. Ahogy hallgatom a szerelmes számokat és már nem is hiányolom annyira eszeveszettül, szívbe markolóan, mint régen.
Feladtam. Itt igen. Budapesttől vagy a világ egy másik pontjától, az idő egy másik síkjától várom a csodát, hogy majd ott ráakadok a hercegemre, akinek majd egyszer ezt elénekelhetem: I love you till the end...