Hátamon...kéklő...mi...

Már nagyon régen éreztem az érzést, amikor hiányzik a hátamnak az, hogy valaki hozzáérjen. Egy ölelés, egy édes és mély ölelés. Most, talán csak egy pillanatra, visszatért az a régi rossz érzés, ami valaminek, vagy inkább valakinek a hiányát mutatja. De a hiányzó tagot még mindig nem tudom megnevezni.

Nem vagyok szerelmes. Régóta elsőnek hosszabb  idő óta. A lelkem nem szerelmes, bár a testem vágyna rá. Ha kellene ámítana magának egy másik világot, ahol még csak hazudnia sem kellene magának, hogy nem másba, mint mondjuk egy kéklő, igéző szempárba szerelmes, semmi másba. A pillanatba, a kék mélységébe, a vágy harsogásába. Semmi többe. S talán, abban a másik világban, az a másik is szerelmes tudna lenni a pillanatba, de semmi másba. Egy másik világban. De lehetne akár zöld vagy barna vagy szürke is. Bár kétség kívül a kékség mélye az, a mi meg tud fogni. Különös perverziója ez a léleknek. De kár is rá a gondolat talán, hiszen úgysem létezik az a másik világ, így hát minden hiábavaló.

Nem is lenne rá szükségem, hiszen tökéletesen meg is volnék az én kis világomban, dehát túl jó is lenne ez a folytonos gondatlanság, ez a folytonos hiányérzés mentesség. Mi..nincs sok mi...én van...én akartam, azt, hogy a mi helyett most én legyek...most nem is lennék képes a mi-re. Csak néha rám tőr a nyafoghatnék, dehát nő vagyok, jogom van hozzá, nem? :D Na jó, nincs több, mint a férfiaknak. Csak na...néha kijön az emberből. Aztán meg jobb kinn, mint benn, nem? :D