"réseken szökött ki belőlem az élet..."

Most először érzem magam elhagyatottnak azóta, amióta elvágtam magam tőled, pedig soha nem is voltál a részem. Mégis fáj, most fáj. Apró pici szakadásokból ömlik a vér, s én észre se vettem mekkora lyuk tátong a mellkasomon. Nem is érzékeltem. Nem is fájt. Eddig. De most, mikor már a fantom érintésed sem érzem a meggörnyedt hátamon érzem, mennyire elhagyatott lettem a gondolatod nélkül. A lelked nélkül, amit észrevétlen loptam el minden alkalommal, csak hogy velem legyen egy kicsit. Csak hogy vigasztaljon, amíg nem vagy mellettem. De már eltaszítottam magamtól részedet és akkor nem is fájt. Sejthettem volna, hogy csak az érzéketlenség volt, ami a legnagyobb fájdalmakat kíséri. Nem is fájt, úgy fájt és én ezt észre sem vettem. Megkönnyebbülve mentem tovább, s abban hittem, hogy megszabadult a szívem a hozzád futó köteléktől, ami el sem ért hozzád, csak harmatos hajnalokon megsimogatott. Észrevétlenül.
Lezsibbadt testtel, szívvel és tudattal hallgatom a nagyvárosok magányos énekét és beleszakad a szívem. Mást szeretsz és mást is csókolsz, miközben más szeret. Buta átfedések, buta elkerülések az éjszakai szélben. A füst belénk itta magát s a füsttel együtt te is belém ivódtál. Csak én nem érinthettelek meg, csak én nem jutottam el hozzád. Közel vagyok és mégis távol, rettenetesen távol.
Nem hallasz meg és nem is látsz, de már nem is akarom, hogy meghallj és megláss. Elég, ha ugyanolyanok leszünk egymásnak, mint mások. Elég, ha ugyanolyan leszel nekem, mint a többiek. Elég, ha új kötelet adsz a régi sebbe. Talán annyi elég lesz, hogy ne vérezzen ennyire. Talán úgy nem fog többé fájni a nagyvárosok süket zaja, az eltévedt percek hazugságai, az, hogy az ellopott lelked nem öleli a görnyedő hátam.
Talán, ha eleget várok, már nem fog fájni semmi....

Szerelem?

Mi az a szerelem?

 Kislányként mindenkibe azonnal beleszerettünk, de ugyanilyen gyorsan ki is szerettünk belőle. A szerelem akkoriban ritkán volt több, mint egy buta fellángolása a szívnek. Mondhatni a before party az igazi nagy lángolások előtt. Édes kis semmiségek, tét nélküli játszma a szavakkal, őszinte susmorgások a mászókák árnyékában. Az első puszik, amiket félve adunk vagy amiket pironkodva fogadunk. De ami a legédesebb jellemzője: őszinte. Lehet, hogy nem hosszú életű, de igazak és őszinték. Nincsenek taktikázások, átverések, megcsalások és hatalmas szívfájdalmak. Édes gyermekkor, mennyire hiányzol.

Aztán az érzelmek bonyolultabbak és mélyebbek lesznek és a szerelem egy aknamezővé változik. Édes-keserű aknamező. Megannyi majdnem holnapkép kábítása, megannyi tévedés és varázslat. Vattacukor felhőkbe vesző észérvek és realitás. Édes bolondságok.

De mi az a Szerelem? Én még nem ismerem. Talán. Úgy gondolom. Ezerszer láttam, de még soha nem beszélgettem el vele magányos éjszakákon, mikor csak hárman lettünk volna, vagy tavasz illatú padokon a párás délutánban. Csak szerettem volna beszélgetni, de féltem megszólítani. Talán még mindig félek. Olyan ijesztő, olyan hatalmas és tudom, hogy ha úgy akarja bánthat. Félek megszólítani ezt az óriást. Látom, hogy másokat is bánt ezerféle módon, akkor minek provokáljam? De nélküle se jó.

Eltompulás. Nem csak én félek tőle, mások is. Biztosan. Eltompulás. Belemenekülés. Végtelen felelőtlenség a félelem ellen. Hideg ösztöntánc. Egymás kölcsönös kihasználása. Tizenegy perces l' amourok és sekélyes szenvedélyek. Kösz, nem kérek belőlük. Vagy mégis?... Még nem. De vajon lesz majd egy olyan pont, mikor érzéketlenül kiadom magam...illetve a testem? Tulajdonképpen nem hiszem.
Az már nem én lennék...

Elengedlek....

Régmúlt esték illatát hozza vissza egy-egy dal a semmiből, ami ha jól betalál, szívfájdító tud lenni. Egyszer volt pillanatok régi nyarak illatát hozzák vagy téli esték párlatával édesget. De mindnek egyöntetűen más az íze.

Régmúlt téli este egy helyen, hol még nem jártam, de egyből kedves lett. Olyan bájos, kocsmához képest, oly lakályos és puha. A felső szint csak a miénk volt, s mi beleptük mélabú keserűséggel. Édes keserűség, bájoló harmattal. Buta bánat, buta szív, buta szerelem. Alkoholba fojtott bánatok és éjszakába vesző gondolatok. Érintések, melyek megcsalják a szívet, melyek édes ábránddal kecsegtetnek. Hazug érintések igazsága. Soha többé.

Ezer összetörő szív, mely mindig remél, még holtában is és amely ezer más csókot látva lassan hull darabjaira. Azok nem az ő csókjai. Más ajkát érinti s az övét soha. Buta szív, annyit remélt. De végül megsemmisült. Már nem is fáj. Már a régi dalok sem csalnak ki könnyet a szemeiből. Már semmi nem számít, már semmi nem fáj, már tovább lépett. Azon az éjszakán elvágta magától az érzést, ami hozzá kötötte és vége. Az éjszaka magába ölelte és gyöngéden ápolta a sebet. Mert seb. És seb is marad az ilyen. Egyedül suhanva az éjszakában a Holdhoz imádkozott, hogy adjon elég erőt ahhoz, hogy megújuljon. Mikor máskor, ha nem most? És csak ment. Úttalan utakon. Soha nem félt az éjszakában. Várta, hogy sírjon, de nem jött könny, még szárazon sem csepegtek. Megszűntek. Csak a fák ölelték át a csillagos eget és a fekete macska felszabadult. A fákkal együtt ő is megérintette az eget. A milliónyi csillagot. A végtelen. A sötétséget.

Elvesztették erejüket a régi dalok. Émelygő üresség vette át a görcsös fájdalom helyét és ez még különös érzés. De elfogadom. Jobb, mint szenvedni. Bár néha megingok, megingatnak fantom remények, de mindig visszaesek a tudatba.
Végül elengedtem a szenvedésem. Végül elengedtelek...

Szappanopera

A főszereplők:
- a Fekete Macska
- a Bűvös Vadász
- a Nimfa
- az Angyal
- az Érthetetlen Harcos

Kétség kívül egy életnek a műfaját nehéz meghatározni, mivel minden szemszögből és minden életszakaszban más. Életszakaszban...jobban mondva akár napok alatt is változhat. Alapjába véve leginkább drámának lehet nevezni, de adódnak olyan életszakaszok, amiket csak egy szóval lehet jellemezni: szappanopera.
A nevek nem véletlenek, mind én adtam nekik és ők számomra mind nagyon becses személyek. Remélem nekik is tetszeni fognak a nevek. Szerintem abszolút illik hozzájuk. Talán egy, akinél többet kellett tanakodnom, aki mostanában oly rejtélyessé vált számomra. Féltem is, hogy elveszítem, pedig mérhetetlenül fontos nekem, még ha nem is mutatom ezt, remélem, hogy Ő tudja mennyire becses számomra az Ő személye. Csak oly becses mind a többi "főszereplőé". (Mivel magam is a felsoroltak közt szerepelek enyhe egoizmusnak tűnhet kijelentenem, hogy becses vagyok magam számára, ezt mégsem tagadhatom. Miért ne szeretném magam, hiszen magammal kell leélnem ezt a változatos, hol csodás, hol szörnyű életet. Legalább magamat szeressem.)

Ha egyszer írok egy könyvet, ami az élet ilyesfajta területéről fog szólni, akkor biztosan ez az öt személy lesz a főszereplő. Egyszerűen tökéletesek arra, hogy egy könyv hasábjait ékesítsék. Mindegyik hasonló, mégis határozottan ellentmondó karakter és mind a maga nemében a legjobb. Tökéletesen kidolgozott életpályák, tökéletesen kidolgozott személyiségek. Nem csoda, az élet nem végez félmunkát és minden író közt a legjobb. Be kell vallanom irigylem is ezért. Csak reménykedhetem, hogy majdan egyszer az árnyékába léphetek. De ez is rajta áll, hiszen az én történetemet is csak ő írja.

Ezen bejegyzéseimmel adózni szeretnék drága barátnőimnek, az én nővéreimnek és húgaimnak. Milyen mókás...pont én állok középen. Innen legalább mindent jól láthatok. Legalábbis helyzetemben ez lenne a szerencsés, ha már megakarom ismerni az emberi jellemeket jó belátást kell találnom. Ők pedig csodásak.

Legidősebb nővérem, a Bűvös Vadász, ahogy én nevezem, kivételes személyiség. Hozzá hasonló igen kevés van, legalábbis igen keveset ismerek. Ő az, aki hozzásegített nagyban a mostani lélektani változásomhoz. Egy egészen más világot mutatott. Az Ő Világába engedett betekintést, én pedig ezernyi csodát láttam. Mondanám rá, hogy az Igazi Nő, de ezt mindannyiunkra el tudnám mondani és mondom is. Mindannyian igazi Nők vagyunk, ez kétségtelen. De mindannyian más Nőt képviselünk. Ő képviseli a kívánatos Nőt, akikért a férfiak csatába mentek és ezt nem csak szépségével tudja elérni. Nem. egy igazi nőnek több fegyvere van, mint a szépsége. Neki megvan az a kisugárzása, cseles látásmódja és erős akarata, ami azzá teszi ami. Okos, rendkívül, tudja mit miért csinál és mi mit ér. Azt hiszem sokat tanultam tőle. Sok mindenen ment keresztül, de sokat is tanul. Hiszen a sok tanulás nélkül most nem tartana itt. A Férfiaknak a Végzet Asszonyai kellenek. Azt hiszem, ha valaki, Ő az lehet. Ő az a nővérem, akikért megdöglenek a Férfiak.

Vele ellenben a Legidősebb húgom az, akiért egy bizonyos férfi 100%, hogy megdöglene. Ő az, aki a Bűvös Vadász szöges ellentéte: az Angyal. Neki határozott, nagyon határozott erkölcsei vannak és ahogy én szoktam mondani, abszolút kapcsolat kompatibilis. Rendkívül erős, hiszen rengeteg szenvedést kiállva bízott abban, hogy a Férfi szereti őt, akármennyi "pofont" is kapjon tőle. És ami ritka: csendben tűrte és csendben hitt. A hit erős, rendkívül erős, manapság nagyon leértékeljük az erejét, pedig nem szabad. Hatásos fegyver lehet biztos kezekben, s az ő keze az volt. Ma már meg is van a gyümölcse, egy gyümölcsöző kapcsolat. Talán a leggyümölcsözőbb mindannyiunk között. Ő tud valamit, ami, ha "mi" nem is, de "én" biztosan nem tudok. És ezért csodálom és tisztelem. Ő jelképezi talán legjobban azt, ami egykor voltam. De azon az úton én nem találtam megváltást. Talán túlságosan féltem, talán nem voltam elég erős, talán nem volt kiért harcolnom. Jó fegyverekkel voltam egy rossz úton. A kérdés az, hogy a jó fegyverekkel tértem most a jó útra vagy rossz fegyverekkel a rossz útra. De kérdem én: mi a rossz és mi a jó?

Úgy gondolom, ezt kérdezheti legifjabb húgom is, ha felteszi magának e kérdést. Jelenleg Ő számomra a legnagyobb rejtély oly észrevétlenül változott meg. Egy helyről indultunk, ha fogalmazhatok így, s most egészen más utakat járunk. Érthetetlen harcossá lettél nekem, s én szeretnélek téged mindennél jobban megérteni. De talán soha nem foglak. De ha nem is foglak, mégis, szeretnélek magamban tudni örökre. Megvédeni nem akarlak, bár szeretnélek, tudom, nem tudlak. Egy életet sem védhetek meg a világtól. Még a magamét sem. De remélem, hogy a harcod győzelemmel fog zárulni. Szeretlek, szerettelek és szeretni is foglak és remélem, újra láthatom az őszinte mosolyt az arcodon. Azt, amit rég.

De az én édes nővérem mosolya az még csintalanabb lett, mint régen volt. Az én kis Nimfám most ébredt rá a benne szunnyadó igazi, vad, megzabolázhatatlan erotikára és csábítási vágyra. Kétségtelen, ez a nő maga lett a Bujaság. Talán Ő és a Bűvös Vadász hasonlítanak egymásra legjobban. Mindkettő mérhetetlenül buja. Ezt (is) imádom bennük. A Nimfa most fedezi fel a csábítás világát és kifejezetten élvezi. Olyan terület, ahol előtte nem járt s a szabadság íze szinte megrészegítette. Mondanám, hogy féltem, de őt se akarom megvédeni az élettől. Azt hiszem nem is tudnám, amennyire makacs és önfejű. (Csak úgy, mint a húga, gondolok itt magamra.) De úgy hiszem, az életben vannak olyan dolog, amiket át kell élnünk, ahhoz, hogy tovább tudjunk haladni és megtapasztalni, hogy azután tisztán látva tudjunk dönteni. Csak reménykedni tudok, hogy a nimfalét nem fogja tönkre tenni. Erkölcsileg.  De ezt is Ő választotta. S Ő változtat, ha neki úgy lesz jó.

S végül a Fekete Macska, aki az összes személyt összekapcsolja. Aki, mint külső szemlélő végignézi a többi élet menetét, fontolgatva, mi lesz a következő jelenet. Pedig soha nem tudja. Az élet ennél sokkal furfangosabb, de annyira, hogy még a saját életének a következő jelenetét sem tudja kitalálni. Kétségtelen, ahogy mondtam, a legjobb író. De így legalább sokat tud agyalni, azt úgyis szeret. S hogy ki ez a Fekete Macska? Csak egy cica, aki magányosan keresi a helyét az éjszakában, de nem egyedül, és aki a legtöbbre tartja szabadságát, mégis vágyik az ölelő karok szorítására. Az Angyal és a Nimfa közt inog, keresve melyik is ő igazából. De talán egyik sem. Ő A Macska. És talán ezt kellene végre belátnia. Már csak az a feladat, hogy megtudja azt, milyen is a Macska. De idővel mindenre rá fog jönni vagy érezni. Majd az élet megírja.

És a szappanoperának sosincs vége. Zajlik éjjel nappal, hétfőtől vasárnapig. A szerepek felosztva, bár a felosztás nem tisztázott. És mi játszunk tovább, mert a műsornak mennie kell.

(Pluszba egy kis ráadás szerelmi szappanoperánk színpadán. A féltékenység tangója, ami feltüzel, megőrjít és a harctérre csábít teljes fegyverzetben. Egy őrült érzés, ami a düh mélyébe taszít. Ami megfeszíti az izmokat és kifacsarja a szívet. )

Nem akarok fejezet lenni!

Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen beszélgetés meg fog történni az életemben. Olyan szürreális és filmszerű. Mit is mondhatnék erre, talán ezért imádom az életet annak ellenére, hogy néha rémesen fájó tud lenni.
De most nem nekem fáj....

Az élet rengeteg szerepet kínál fel minden egyes pillanathoz, amik közül válogatva egyet-egyet mindig magunkra öltünk. Az élet végülis egy hatalmas színház, nemde? Ennek ellenére leginkább csak álmodoztam a végzet asszonya veszélyes, hideg szerepéről, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer magamra ölthetem és fogom is ölteni. Zokszó nélkül. Mégis könnyebb volt, mint azt bárki hinné. És az indok? Nemes egyszerűséggel az, hogy nem akartam egy másik élet fejezete lenni....


Különös érzés első alkalommal összetörni valaki szívét úgy, hogy te is tudsz róla, sőt minden egyes kiejtett szónak az erejével tisztában vagy, te mégis kimondod őket. Persze ez sokkal könnyebb (gondolom) ha az illetőhöz semmilyen érzelem nem fűz, mivel a közömbösség a leghalálosabb és a leghatásosabb fegyver a szerelmi csatatéren. Másrészt az is megkönnyíti a helyzetet, ha még közös emlékek sincsenek. 

Tiszta a felállás. Az illető egy majdnem jövőképet akar létre hozni a valóságban. Egyetlen probléma csupán maga a valóság. A majdnem jövőképek általában mindig itt buknak el, ezt tapasztalatból tudom, ezért is veszedelmes ábrándok a majdnem jövőképek. Óvatosan kell bánni a gondolatokkal.

Nem is tudom, hogy a végzet asszonya lenne-e a megfelelő kifejezés szerepemre, bár mindenesetre impozáns. A tudat meglepő, hogy itt is az út volt a legintenzívebb, nem is a végső érzés. Meglepő indulatokat váltott ki belőlem az elutasítás. Nevettem, sokat. Tudjátok, néha olyan jó gonosznak lenni, de ez a nevetés már a végső belefáradás kiengedése volt. Annyiszor elmondtam neki finoman, hogy nem, de nem. Vannak emberek akik nem értenek a szép szóból. Aztán az idegesség...hogy egyszerűen nem képes felfogni azt, amit mondok. Azt hiszem ez volt az a pont ahol a régi, óvatos kislány átlépte az a határt, ami elvezette a végső megkönnyebbülésig.

Az után a bizonyos pont után megszűnt mindenfajta sajnálat. Mérhetetlen hidegséggel tényszerűen vetettem oda az éles szavakat. De minden macska csak akkor támad, ha kiprovokálják, nemde? A magamfajta fekete macskák pedig leginkább. És most igazán ki lett provokálva. De senki ne gondoljon nagy vérengzésre. Csak amennyit a helyzet megkívánt. Rengeteg szópárbaj, amiknek nem láttam értelmét. A szerelmet érezni kell és az már rég rossz, ha meg kell győzni a másikat. Édes feleslegesség a másik számára, kellemetlen feleslegesség a egyik számára. S mikor végre felfogta, hogy vége, a legironikusabb mozzanat a vigasztalás. Szükségtelen szükségesség. S benne a pikantéria a mértéktelen nyíltság. Bukkanó lettem az élet aknamezején egy másik élet számára, de ezt közelről sem bántam. 


Ebben a helyzetben a legtöbb, amit elfogadhatok tőle, hogy egy majdnem fejezete leszek az életének, amit remélhetőleg elfelejt és megtalálja azt a valakit, aki valós fejezete lesz az életének. Vagy akár az egész könyve. Én is keresem tovább a saját fejezetem/könyvem. Addig is felakasztom a fekete kisestélyit a szekrénybe és berakom a tokjába a szipkám. Mindent a maga helyére.

Megjelenés Internetországban

Mindenki életében vannak nagyobb fordulópontok, olyan életpillanatok, mikor érzi: változni kell. Nekem most jött el ez a pillanat és ha nem is akarok hatalmas változásokat az életemben, már az apróbbak is előrébb visznek. Egy ilyen apró kicsi változásom is ez a blog. Eljött az a pillanat, mikor a facebook üzenőfala mr túl kicsi a gondolataimnak, mikor több tér kell. Ezért is kezdtem el most ezt a blogot.

Szeretnék egy helyet, ahol kifejthetem a gondolataimat, az én kis világom és talán másoknak is fel fogja kelteni az érdeklődését. A kedves vendég itt betekintést nyerhet egy más világba, ahol a dolgoknak mélyebb értelmük is van és ahol egy kisasszony megpróbál megküzdeni a világgal és megérteni azt.

Úgyhogy kedves olvasó, lámpát leojtani, székben hátradőlni és felkészülni az utazásra, ami elröpít érzelmen innen és értelmen túl, a világ és a megfoghatatlan határára. Jó szórakozást ;)

Zarándokút vissza a megfoghatatlanhoz

Manapság minden a birtoklásról szól. Hogy kinek mennyi és milyen drága felesleges kütyüje van és sokak számára ez dönti el azt, hogy milyen értékes az a bizonyos ember. Be kell vallanunk, világunk lehetetlenül elmaterializálódott és ez szomorú, mert lassan elvesznek azok a régi értékek, amik az ősi gyökereinkhez kötnek. Minden a normáról szól és az emberek félnek. Sok mindentől. Félnek, hogy szegényekké válnak vagy nem tudják azt az életszínvonalat fenntartani, amit elképzeltem, ami majd abba a társadalmi csoportba emeli őket, ahova vágynak. Félnek, attól, hogy a többi ember rossz szemmel nézné azt, hogy ő képes lenne arra, hogy másként is lássa a világot. Félnek mások, különlegesek lenni, ezért beállnak a mókuskerékbe és beolvadnak a szürke tömegbe. Massza lesz a massza közt. Pedig nem kellene ennek így lennie. Nem kellenek hatalmas változások, nem kell őrültnek "tettetni" magunkat, elég lenne, ha hallgatnánk a belső hangunkra. Ha megállnánk egy-egy pillanatra és meghallanánk az Ősanya nyelvét és megtanulnánk rajta beszélni. Az Ősanya nyelve, ahogy én szeretem nevezni nem egyezményes, mégis egységes és mindenki számára érthető, ha nem is a fogalom abban az értelmében, ahogy értjük. Nem érteni, érezni kell ezt a nyelvet. Nem szavakból, hangokból áll. Nem az agyból és nem is a szívből, még ennél is mélyebbről jön. Megfoghatatlan mélységből. A külső szemlélő számára halandzsázásnak tűnhet, de ha eldobjuk minden, a társadalom által magunkra aggatott kétkedést és téveszmét és vesszük a bátorságot és megpróbálunk csatlakozni ahhoz a kollektív tudathoz, ami körülvesz minket, meg fogjuk hallani. Érezni fogjuk. Majd észrevétlenül beszélni. Majd érteni az érzés által a  nyelvet. Érteni, érzékelni és tudni fogjuk azt, hogy mit "mondunk". Olyan, mint a sámánok nyelve. Ereje van és hatalma. Intenzitása és mélysége. Egyfajta transz. Zarándokút vissza a megfoghatatlanhoz. Én tudom. Én már éreztem, hallottam, beszéltem. Semmihez nem hasonlítható érzés, túl mutat minden földi dolgom. Egy szertartás, ami elvezet a belsőnkhöz.
Hiányoznak az e fajta szertartások. Mindenki rohan, mindenkinek jobb dolga van, mintsem vegye a fáradságot és leüljön meghallgatni magát. Rengeteg zarándok út van, amiknek az ereje magában az útban rejlik, nem a célban és nem is a hosszban. Lehet 1, 10 vagy 100 km-es út is, ha csak megyünk és nem érzünk, gondolkodunk, értelmét veszti. Ha az úton kellő tisztelettel és odaadással járunk különlegessé válik. Ne féljük különlegessé tenni lépteinket, gondolatainkat és a látottakat. Bármi lehet különleges, ha azzá tesszük. Egy perc, egy mozdulat, mindez egy ima a végtelenhez.
Véges időt töltünk itt, a Földön, ezért kérlek titeket, ne csak nézzetek, lássatok! Ne csak halljatok, hanem figyeljetek is neszekre. Ne csak fecsegjetek, mondjatok is. Érezzetek mélyebben minden értelemben! És ne csak létezzetek, éljetek is, éljétek meg az élet minden pillanatát, mert megismételhetetlen!
Figyeljetek! Minden lehet egy ima a megfoghatatlanhoz!