Nem akarok fejezet lenni!

Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen beszélgetés meg fog történni az életemben. Olyan szürreális és filmszerű. Mit is mondhatnék erre, talán ezért imádom az életet annak ellenére, hogy néha rémesen fájó tud lenni.
De most nem nekem fáj....

Az élet rengeteg szerepet kínál fel minden egyes pillanathoz, amik közül válogatva egyet-egyet mindig magunkra öltünk. Az élet végülis egy hatalmas színház, nemde? Ennek ellenére leginkább csak álmodoztam a végzet asszonya veszélyes, hideg szerepéről, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer magamra ölthetem és fogom is ölteni. Zokszó nélkül. Mégis könnyebb volt, mint azt bárki hinné. És az indok? Nemes egyszerűséggel az, hogy nem akartam egy másik élet fejezete lenni....


Különös érzés első alkalommal összetörni valaki szívét úgy, hogy te is tudsz róla, sőt minden egyes kiejtett szónak az erejével tisztában vagy, te mégis kimondod őket. Persze ez sokkal könnyebb (gondolom) ha az illetőhöz semmilyen érzelem nem fűz, mivel a közömbösség a leghalálosabb és a leghatásosabb fegyver a szerelmi csatatéren. Másrészt az is megkönnyíti a helyzetet, ha még közös emlékek sincsenek. 

Tiszta a felállás. Az illető egy majdnem jövőképet akar létre hozni a valóságban. Egyetlen probléma csupán maga a valóság. A majdnem jövőképek általában mindig itt buknak el, ezt tapasztalatból tudom, ezért is veszedelmes ábrándok a majdnem jövőképek. Óvatosan kell bánni a gondolatokkal.

Nem is tudom, hogy a végzet asszonya lenne-e a megfelelő kifejezés szerepemre, bár mindenesetre impozáns. A tudat meglepő, hogy itt is az út volt a legintenzívebb, nem is a végső érzés. Meglepő indulatokat váltott ki belőlem az elutasítás. Nevettem, sokat. Tudjátok, néha olyan jó gonosznak lenni, de ez a nevetés már a végső belefáradás kiengedése volt. Annyiszor elmondtam neki finoman, hogy nem, de nem. Vannak emberek akik nem értenek a szép szóból. Aztán az idegesség...hogy egyszerűen nem képes felfogni azt, amit mondok. Azt hiszem ez volt az a pont ahol a régi, óvatos kislány átlépte az a határt, ami elvezette a végső megkönnyebbülésig.

Az után a bizonyos pont után megszűnt mindenfajta sajnálat. Mérhetetlen hidegséggel tényszerűen vetettem oda az éles szavakat. De minden macska csak akkor támad, ha kiprovokálják, nemde? A magamfajta fekete macskák pedig leginkább. És most igazán ki lett provokálva. De senki ne gondoljon nagy vérengzésre. Csak amennyit a helyzet megkívánt. Rengeteg szópárbaj, amiknek nem láttam értelmét. A szerelmet érezni kell és az már rég rossz, ha meg kell győzni a másikat. Édes feleslegesség a másik számára, kellemetlen feleslegesség a egyik számára. S mikor végre felfogta, hogy vége, a legironikusabb mozzanat a vigasztalás. Szükségtelen szükségesség. S benne a pikantéria a mértéktelen nyíltság. Bukkanó lettem az élet aknamezején egy másik élet számára, de ezt közelről sem bántam. 


Ebben a helyzetben a legtöbb, amit elfogadhatok tőle, hogy egy majdnem fejezete leszek az életének, amit remélhetőleg elfelejt és megtalálja azt a valakit, aki valós fejezete lesz az életének. Vagy akár az egész könyve. Én is keresem tovább a saját fejezetem/könyvem. Addig is felakasztom a fekete kisestélyit a szekrénybe és berakom a tokjába a szipkám. Mindent a maga helyére.