Régmúlt esték illatát hozza vissza egy-egy dal a semmiből, ami ha jól betalál, szívfájdító tud lenni. Egyszer volt pillanatok régi nyarak illatát hozzák vagy téli esték párlatával édesget. De mindnek egyöntetűen más az íze.
Régmúlt téli este egy helyen, hol még nem jártam, de egyből kedves lett. Olyan bájos, kocsmához képest, oly lakályos és puha. A felső szint csak a miénk volt, s mi beleptük mélabú keserűséggel. Édes keserűség, bájoló harmattal. Buta bánat, buta szív, buta szerelem. Alkoholba fojtott bánatok és éjszakába vesző gondolatok. Érintések, melyek megcsalják a szívet, melyek édes ábránddal kecsegtetnek. Hazug érintések igazsága. Soha többé.
Ezer összetörő szív, mely mindig remél, még holtában is és amely ezer más csókot látva lassan hull darabjaira. Azok nem az ő csókjai. Más ajkát érinti s az övét soha. Buta szív, annyit remélt. De végül megsemmisült. Már nem is fáj. Már a régi dalok sem csalnak ki könnyet a szemeiből. Már semmi nem számít, már semmi nem fáj, már tovább lépett. Azon az éjszakán elvágta magától az érzést, ami hozzá kötötte és vége. Az éjszaka magába ölelte és gyöngéden ápolta a sebet. Mert seb. És seb is marad az ilyen. Egyedül suhanva az éjszakában a Holdhoz imádkozott, hogy adjon elég erőt ahhoz, hogy megújuljon. Mikor máskor, ha nem most? És csak ment. Úttalan utakon. Soha nem félt az éjszakában. Várta, hogy sírjon, de nem jött könny, még szárazon sem csepegtek. Megszűntek. Csak a fák ölelték át a csillagos eget és a fekete macska felszabadult. A fákkal együtt ő is megérintette az eget. A milliónyi csillagot. A végtelen. A sötétséget.
Elvesztették erejüket a régi dalok. Émelygő üresség vette át a görcsös fájdalom helyét és ez még különös érzés. De elfogadom. Jobb, mint szenvedni. Bár néha megingok, megingatnak fantom remények, de mindig visszaesek a tudatba.
Végül elengedtem a szenvedésem. Végül elengedtelek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése