Most először érzem magam elhagyatottnak azóta, amióta elvágtam magam tőled, pedig soha nem is voltál a részem. Mégis fáj, most fáj. Apró pici szakadásokból ömlik a vér, s én észre se vettem mekkora lyuk tátong a mellkasomon. Nem is érzékeltem. Nem is fájt. Eddig. De most, mikor már a fantom érintésed sem érzem a meggörnyedt hátamon érzem, mennyire elhagyatott lettem a gondolatod nélkül. A lelked nélkül, amit észrevétlen loptam el minden alkalommal, csak hogy velem legyen egy kicsit. Csak hogy vigasztaljon, amíg nem vagy mellettem. De már eltaszítottam magamtól részedet és akkor nem is fájt. Sejthettem volna, hogy csak az érzéketlenség volt, ami a legnagyobb fájdalmakat kíséri. Nem is fájt, úgy fájt és én ezt észre sem vettem. Megkönnyebbülve mentem tovább, s abban hittem, hogy megszabadult a szívem a hozzád futó köteléktől, ami el sem ért hozzád, csak harmatos hajnalokon megsimogatott. Észrevétlenül.
Lezsibbadt testtel, szívvel és tudattal hallgatom a nagyvárosok magányos énekét és beleszakad a szívem. Mást szeretsz és mást is csókolsz, miközben más szeret. Buta átfedések, buta elkerülések az éjszakai szélben. A füst belénk itta magát s a füsttel együtt te is belém ivódtál. Csak én nem érinthettelek meg, csak én nem jutottam el hozzád. Közel vagyok és mégis távol, rettenetesen távol.
Nem hallasz meg és nem is látsz, de már nem is akarom, hogy meghallj és megláss. Elég, ha ugyanolyanok leszünk egymásnak, mint mások. Elég, ha ugyanolyan leszel nekem, mint a többiek. Elég, ha új kötelet adsz a régi sebbe. Talán annyi elég lesz, hogy ne vérezzen ennyire. Talán úgy nem fog többé fájni a nagyvárosok süket zaja, az eltévedt percek hazugságai, az, hogy az ellopott lelked nem öleli a görnyedő hátam.
Talán, ha eleget várok, már nem fog fájni semmi....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése