Szerelem?

Mi az a szerelem?

 Kislányként mindenkibe azonnal beleszerettünk, de ugyanilyen gyorsan ki is szerettünk belőle. A szerelem akkoriban ritkán volt több, mint egy buta fellángolása a szívnek. Mondhatni a before party az igazi nagy lángolások előtt. Édes kis semmiségek, tét nélküli játszma a szavakkal, őszinte susmorgások a mászókák árnyékában. Az első puszik, amiket félve adunk vagy amiket pironkodva fogadunk. De ami a legédesebb jellemzője: őszinte. Lehet, hogy nem hosszú életű, de igazak és őszinték. Nincsenek taktikázások, átverések, megcsalások és hatalmas szívfájdalmak. Édes gyermekkor, mennyire hiányzol.

Aztán az érzelmek bonyolultabbak és mélyebbek lesznek és a szerelem egy aknamezővé változik. Édes-keserű aknamező. Megannyi majdnem holnapkép kábítása, megannyi tévedés és varázslat. Vattacukor felhőkbe vesző észérvek és realitás. Édes bolondságok.

De mi az a Szerelem? Én még nem ismerem. Talán. Úgy gondolom. Ezerszer láttam, de még soha nem beszélgettem el vele magányos éjszakákon, mikor csak hárman lettünk volna, vagy tavasz illatú padokon a párás délutánban. Csak szerettem volna beszélgetni, de féltem megszólítani. Talán még mindig félek. Olyan ijesztő, olyan hatalmas és tudom, hogy ha úgy akarja bánthat. Félek megszólítani ezt az óriást. Látom, hogy másokat is bánt ezerféle módon, akkor minek provokáljam? De nélküle se jó.

Eltompulás. Nem csak én félek tőle, mások is. Biztosan. Eltompulás. Belemenekülés. Végtelen felelőtlenség a félelem ellen. Hideg ösztöntánc. Egymás kölcsönös kihasználása. Tizenegy perces l' amourok és sekélyes szenvedélyek. Kösz, nem kérek belőlük. Vagy mégis?... Még nem. De vajon lesz majd egy olyan pont, mikor érzéketlenül kiadom magam...illetve a testem? Tulajdonképpen nem hiszem.
Az már nem én lennék...