Porrá égni és újjá születni

Temetni kell. Temetni kell a holtakat. A régit. A féltőn őrzött dolgokat. A titkokat. A fájdalmakat.  Azt, aminek már nincs útja. Aminek, ha lett is volna létjogosultsága, a valóság kegyetlenül lerombolta.
Feketébe kell öltözni. Feketébe, mert az elnyel mindent. A fényt is. De nem csak a fényt. Egy idő után a bánatot is. Mert mindent magába nyel, elvesz és magába olvaszt. Legyen jó avagy rossz, nem nézi. Ő csak nyel. S mivel mindent magába zár, tisztít is. Ezért van szükség a Feketére. Hogy újra teret nyerjen a Fehér.
Meghalni sok minden megtud. Meg tud halni a test, a lélek, a gondolat, a remény, az elhatározás, az erő, egy mozdulat, egy érzelem... minden halál más, de mindegyik egy helyre jut. Végül minden halál a fájdalom után az ürességhez vezet...ugye a tisztítás...
S mikor már mindent fehérré tett az üresség, újjá lehet éledni. Ha a test halt meg, azoknak akik szenvedtek a veszteségben, ha lélek, akkor a léleknek kell felemelkedni a régi magaslatokba, ha a gondolat, akkor egy másik gondolatban kell újjá születnie, ha a remény, akkor egy másik hitben kell reménnyé változnia, ha az elhatározás, akkor újra neki kell esni a "lehetetlennek", ha az erő, akkor újra meg kell feszíteni az izmokat, ha egy mozdulat, hát erőt kell venni és újra elindulni a vágyott dologért, ha az érzelem, hát újra fel kell lángolnia.
Minden halált egy újjászületés követ, mert az árnyék sem létezik fény nélkül és a fájdalom sem boldogság nélkül.
A Feketének is szüksége van a Fehérre....

Inggomb

Narancssárga naplementés estén a valóságot és a valótlant már csak egy inggomb tartja össze. A szürke sárgaságban a dallamok messze viszik a szívet. Ilyenkor nem lehet mit tenni, ha tenni is kéne, nem lehet. Még ha erőltetnénk se. Ha a test itt is van, az inggomb realista oldalán, a lélek már régen az inggomb másik oldalán repül ezernyi álomkép közepette. A külső világ lassan kizáródik, ki kell záródni. A rózsafelhős mandarinszín felhők között elképesztően zavaróak, így hát ki kell zárni őket. Csak egy dal szól, csak egy dal szólhat a felemelő lesújtásban. Édes kavargó érzések, mint mikor már úgy megszoktuk a rosszat, hogy nem tudjuk visszaengedni a jót a lelkünk szféráiba. Olyan különösek már, oly idegenek, mégis, egyre inkább szeretnének ismét betörni. De még csak tompa hamvasság. Édes tompa hamvasság és ez most mégis több, mint amire vágyni lehetne...

"Csepp a tengerben"...és most ez az egy csepp épp elég, ahhoz, hogy kiragadjon a szürke betonház falaiból. Különös kiragadás, oly meglepő és hirtelen. Az ilyenek mindig meglepnek, soha nem abban az időpontban jönnek, mikor jönniük kéne. Pedig nem érek rá...nekem most dolgom lenne...de nem tudok mást tenni. Elragadott...elragadott egy majdnem érzet valóságos dobbanása. És most szárnyalok és süllyedek vele egyszerre...

"Minden jól van már, hogy itt vagy." De ki van itt? Én itt vagyok. A kis fekete inggomb is itt van, ami még egyben tartja az ing két oldalát.

Talán azt is ki kéne gombolni. Csak úgy. Mert miért ne? Szabadon engedni a két fél között szunnyadó húst. Hogy érje a levegő. Talán...

De most még így hagyom...

A csönd természete

A csönd, bár oly egyszerű szónak tűnik, mégis képes arra, hogy többféle arcával hasson ránk. A csönd, bár hihetjük azt, hogy egyarcú, jól kiismerhető, mégis kiismerhetetlen telített üresség.

A csönd egyik fajtája az éjszakai városi csend. Nem tiszta, hiszen a hallhatatlan zajok belepik az egészet. A tranzisztorok, a házak belső morajai, a körülöttünk lüktető élet érzékelhetetlen, mégis érezhető zajai belepik az éjszakát. Az egyetlen hallható hang leggyakrabban a saját lépteink zaja, ami monoton kopogásokban töri meg az elektromossággal felizzott csendet. Monoton, pulzáló üresség.

A csönd másik fajtája az, mi messze van a város vákumjától és az emberektől. Egy tó felett megülő csend. Ez tisztább fajta csend, mellőzi minden emberi kéz által alkotott hallatlan zajt. A tó felett megülő csend oly tiszta, mint a hegyekben a levegő. Csak egy-egy madár dala zavarja meg ritkásan a simogató csendet. A legnyugtatóbb  csendfajta, ami lehetséges. Szerintem.

Aztán a csendnek van az a fajtája, ami megsüketít. A mély, fájó, visító csend. Mikor beszélni kell, ha magadnak is, de hangosan, hogy eltűnjön. Mert különben vág, tép, vérzik a fül belül. Hasogat és egyre mélyebbre mar a húsban. Különös, fájdalmas csend ez.
Ezeken kívül még megannyi csend létezik a pillanat maga varázsában, hangulatában, érzéseivel. A csend több, mint ahogy elsőre gondolnánk. A csend is lehet minden, a minden is lehet csend.

ÉLménybeszámoló, up and down és egyéb katasztrófák :D

Nos, azt hiszsem mostani bejegyzésem nem veszem annyira líraira mint a többit. De remélem ugyanannyira érdekes lesz! ;)

Kezdjük a hétvégi kiképző-táborral, azaz az osztálykirándulással! Pár szóval:
THIS IS SPARTAAAAAA! és HIROOOOOOOOk vagyunk!
Bővebben? Hát szombat hajnalok hajnalán, azaz fél 8-kor gyülekező volt a városközpontban. Kis osztály bepattant kisbuszba és röpke 45 perc alatt leértünk Velencére...majd 15 perc alatt valahogy a tábort is megtaláltuk. Lepakoltunk, majd irány a tó! Valljuk be, révén, hogy én speciel nem tudok úszni, a barátnőimmel rendesen be voltunk szarva :D De kaptunk mentőmellényt is és végül bele se borultunk a vízbe, mert pici osztályunk arra vállalkozott, hogy kenuzni fog. Ez meg is történt és varázslatos volt. Csak mi a tó közepén egy csónakban, ahogy a hajunkba belekap a szél, a saját erőnkből hajtjuk magunkat és a béke árasztja el a csendes tófelszínt. Imádtam. :)
Miután végeztünk, visszasétáltunk a táborhelyzet, ami egy röpke 5 km-es utat jelentett. Mi az nekünk?! Ahhoz képest, mikor egyik évben eltévedtünk és az X km-es túrából 47km-es lett....ez ahhoz képest semmi :D

A szállás egy fákkal kötbevett övezet volt, apró házakkal. Egyáltalában nem olyan volt, mint amilyet vártunk. Megérkezvén szívinfarktus közeli állapotban érzékeltem, hogy ahol aludnom kellene (emeletes ágy felső szintje) a fejemtől és a lábamtól kb. 10-10cm-rel 2-2 pók téblábol csak úgy. Na nem! Én ott nem fogok aludni..mit aludni, felmenni se! Ez így is történt. Eldöntöttem, hogy nem fogok aludni és a délután további részét kinn töltöttem. Osztálytársam a tanár urunkkal nekilátott pörköltöt gyártani, mi pedig beszélgettünk, fotóztunk, szublimáltunk, tehát próbáltuk feltalálni magunkat. Egy kisebb lánycsapattal el is mentünk a tóhoz és 3 bighiro csaj a 18°C-os vizben úszott :D Mi meg fotóztunk meg élveztük bikiniben a napot. Akkor még meleg volt...nem úgy mint másnap...na mindegy. A tó mellett ülve a szél belekapott a hajamba és a kendőmbe, a távolban látszódott a túlpart és teljesen olyan érzésem volt, mintha a Balatonparton ülnék nyáron és nem a Vevlencei-tó partján tavasszal. Imádtam ott lenni. De aztán visszamentünk. A táborban továbbra is szépen el is voltunk, este fele megettük a pörköltöt és elmentünk a csajokkal inni. Mert megérdemeltük és megtehettük! :D:P Rengeteget nevettünk :) Majd visszamentünk a tábortűzhöz és ott beszélgettünk tovább. Ez ment egészen este 11-ig.
Majd jöttek másik barátnőmék és elhívtak egy parkba. Mi pedig mentünk. (na jó, én tulajdonképpen azért mentem, mert azt mondta a csaj, hogy alhatok vele/a helyén) A park kinn volt a táborból, Velence főútja mellett. Útközben találtunk egy SÜNIT és megsimogattunk meg lefényképeztük, ahogy a hülye turista kiscsajszikhoz illik :D Majd iszogattunk, nevetgéltünk, minitábortűzet raktunk és fotózkodtunk egészen 3-ig, mikor is visszaindultunk. Útközben sötét volt és valami állat ment mellettünk, erre bepánikoltak és futni kezdtünk XD Visszaérvén páran lefeküdtek, de én és még 3 hiro-surviver fennmaradt. Felélesztettük a tábortüzet és ültünk egy darabig. Majd eszembe jutott, hogy csináljunk padokból ágyat. Meg is csináltuk, kényelmes is lett volna de hideg volt. Pedig volt rajtam 2 póló, 1 pulcsi meg egy kabát. És még így is. Tehát 4 órakor eljutottunk arra a szintre, hogy jó, bemegyünk aludni és kész. Annak ellenére is, hogy a szoba tele van bogarakkal, pókokkal és egy kukaccal az ágy mellet és mikor hazajöttünk, agyon kellett vernünk egy hatalmas nagy csótányt az ajtó előtt....de mi hirok vagyunk. Barátnőmmel lefeküdtünk és aludtam kemény 3 órát. Reggel 7kor felkeltem, majd lassacskán  többiek is. Ekkor elindultunk túrázni.

Csupán egy 14 km-es túrát tettünk meg, 30°-os dombokkal tűzdelve, kb 3 óra alatt, tehát a hiro-komplexus még mindig hajtott bennünket. Főleg engem. Útközben barátnőm talált egy apró kiscicát, akit haza akart hozni. El is hozta magával fel a hegyre. Aztán vissza. és végül visszatette oda, ahol találta. Még nagyon pici volt, az volt a baj....szomorkodtunk is miatta, dehát nem lehetett mit tenni.
A visszafele úton természetesen leszakadtunk és eltévedtünk, tehát az autópálya gyaloghídja helyett majdnem az autópályán kötöttünk ki...! De végül visszataláltunk a csoporthoz. 1 órára végül nagy nehezen visszaértünk a szállásra, felpakoltunk a buszra és irányhaza! A csodás idő miatt csak egy kicsit vacogtam és este csak 10 órát aludtam egy huzamban, tehát jó volt! :D
Egész testben jelenlévő fájdalom, fáradság, pókiszony, kacagások és mókák. Sok-sok emlék.
Osztálykirándulás, én így szeretlek ;)

...

"kérlek, kérlek zuhanjunk. ezekért a szárnyakért, már úgyis egészen kár. hókristályok repkednek szemünk előtt. félek, és ez már annyira beleépült az illatomba. viszem magammal ezt, és hordozlak már téged is."

Búcsúzom Szerelmem

Elbúcsúzom a halott álmoktól.

Elbúcsúzom az arcod vonalától.

Elbúcsúzom a szemed fényétől.

Elbúcsúzom a hajad színétől.

Elbúcsúzom az édes illatodtól.

Elbúcsúzom a közös táncainktól.

Elbúcsúzom a harmatos reggelektől.

Elbúcsúzom egy majdnem jövőképtől.

Elbúcsúzom minden mozdulattól.

Elbúcsúzom fantom holnapoktól.

Elbúcsúzom szavaid csengésétől.

Elbúcsúzom drága nevetésedtől.

Elbúcsúzom .

Mindentől.

(Szeretlek.

Szívemből.)

Egyedül, magányosan...félek(?)

Vannak olyan napok, amikor egyedül fekszel otthon, egy szál köntösben és szívfacsaró dallamú számokat hallgatsz...nem a legjobb program, de néha ilyen is kell. Behúzott függöny mögött, bezárt ajtók mögött, kettesben a gondolataiddal hallgatod a dallamokat.
Gyűlölöm a kevert érzelmeket... miért nem tudom elfeledni azt, ami nekem nincs és annak örülni, hogy másnak van?
Elérkeztem arra a pontra, hogy nem tudom pontosan mit is akarok. Annyira hozzászoktam ahhoz, hogy egyedül vagyok, hogy a magány habszivacs hullámai közt teljesen berendezkedtem. Mocskosul kitöröltem magamból minden gyöngéd érzelmet, amivel más árthatna nekem és ha kell, mocskosul kihasználok másokat. Miért ne? Ők nem ezt teszik velem? Érzelmi játékszereimmé váltak az idegen szempárok. De egy ismerős szempár nem hagy nyugodni, pedig miatta csináltam ezt az egészet. Akármennyire próbáltam kitörölni magamból az Őhozzá fűződő érzelmeimet, azt hiszem, nem sikerült. Félem elveszíteni. A testét, a gondolatát, a mosolyát, azokat a szempárokat. Félek, pedig soha nem volt az enyém. De hozzászoktam ehhez  magányos kapcsolathoz, ehhez a fájdalmas-édes önámításhoz.
Én már nem akarok mást, csak tovább lépni. Valaki mással. Valakivel, aki viszont szeret és nem csak majdnem jövőkép lesz ő is. De ha taszítok magamtól mindent és mindenkit, akkor hogyan? Ördögi kör ez, kérem, de még milyen ördögi...
És most már tényleg egyedül maradtam. Mindenki talált magának valakit, csak én nem. Magam körül mindenhol boldogságot látok, csak magamban nem. Mindenkitől a boldogságot hallom és én, tényleg, őszintén, szívemből örülök neki, és kívánom, hogy örökké legyenek ilyen boldogok, mert szívemből szeretem őket. Csak én...csak rám nem hatott a tavasz. Rám soha nem hat.
Néha elgondolkozom, hogy csak én nem tudom, milyen egy szerelmes csók vagy ölelés? Csak az én szemembe nem néztek szerelmesen? Csak az én fülembe nem suttogtak szerelmes szavakat? Aztán rájövök, hogy nem vagyok én olyan "különleges", hogy így legyen. Valószínűleg van még a földön más is, aki talán pont így érez, min én most.
Csak ez a fajdálom ne lenne. Ez a majdhogynem ismeretlen, különösen üres, zsibbasztó fájdalom. Ilyennel ritkán találkozom, hiszen annyi fajta fájdalom van. Annyi arca van, hogy azt ember mind meg nem tapasztalhatja egy élet során. Különös teremtmény a fájdalom. Mindig a legváratlanabb helyzetekben és pillanatokban öleli át a lelked, és nem is mind a könnyekből táplálkozik. Van, amelyik a szívből táplálkozik. Apró darabokat hasít ki belőle, amíg talán el nem fogy... talán ő a legveszélyesebb...de már nem bánom. Rágja. Ha elfogy, legalább nem lesz, ami fájhat.
El akarok menni, el, messze minden emléktől. El szeretnék rohanni bele a messzeségbe, csak hogy elfelejthessek mindent. Mindent. Úgyis egyedül fogok maradni. Végül biztos.
Mindenki a maga boldogsága után fut, tudom, hiszen én is azt teszem. És ha kell, akkor el fog érte hagyni és én ezért még csak meg se rovom őt, hiszen én is ugyan ezt csinálnám. Hűtlenek vagyunk mindenhez. Magunkhoz is, néha. Csak egy dolog hűséges hozzánk. A halál.
De mindegy is. Holnap újra nekilátok az életnek, újra felteszem a sminket, a mosolyt felfestem az arcomra, hiszen a shownak mennie kell. És talán, az a mosoly nem is lesz olyan hamis...talán néha szívből fog jönni....:)