Egyedül, magányosan...félek(?)

Vannak olyan napok, amikor egyedül fekszel otthon, egy szál köntösben és szívfacsaró dallamú számokat hallgatsz...nem a legjobb program, de néha ilyen is kell. Behúzott függöny mögött, bezárt ajtók mögött, kettesben a gondolataiddal hallgatod a dallamokat.
Gyűlölöm a kevert érzelmeket... miért nem tudom elfeledni azt, ami nekem nincs és annak örülni, hogy másnak van?
Elérkeztem arra a pontra, hogy nem tudom pontosan mit is akarok. Annyira hozzászoktam ahhoz, hogy egyedül vagyok, hogy a magány habszivacs hullámai közt teljesen berendezkedtem. Mocskosul kitöröltem magamból minden gyöngéd érzelmet, amivel más árthatna nekem és ha kell, mocskosul kihasználok másokat. Miért ne? Ők nem ezt teszik velem? Érzelmi játékszereimmé váltak az idegen szempárok. De egy ismerős szempár nem hagy nyugodni, pedig miatta csináltam ezt az egészet. Akármennyire próbáltam kitörölni magamból az Őhozzá fűződő érzelmeimet, azt hiszem, nem sikerült. Félem elveszíteni. A testét, a gondolatát, a mosolyát, azokat a szempárokat. Félek, pedig soha nem volt az enyém. De hozzászoktam ehhez  magányos kapcsolathoz, ehhez a fájdalmas-édes önámításhoz.
Én már nem akarok mást, csak tovább lépni. Valaki mással. Valakivel, aki viszont szeret és nem csak majdnem jövőkép lesz ő is. De ha taszítok magamtól mindent és mindenkit, akkor hogyan? Ördögi kör ez, kérem, de még milyen ördögi...
És most már tényleg egyedül maradtam. Mindenki talált magának valakit, csak én nem. Magam körül mindenhol boldogságot látok, csak magamban nem. Mindenkitől a boldogságot hallom és én, tényleg, őszintén, szívemből örülök neki, és kívánom, hogy örökké legyenek ilyen boldogok, mert szívemből szeretem őket. Csak én...csak rám nem hatott a tavasz. Rám soha nem hat.
Néha elgondolkozom, hogy csak én nem tudom, milyen egy szerelmes csók vagy ölelés? Csak az én szemembe nem néztek szerelmesen? Csak az én fülembe nem suttogtak szerelmes szavakat? Aztán rájövök, hogy nem vagyok én olyan "különleges", hogy így legyen. Valószínűleg van még a földön más is, aki talán pont így érez, min én most.
Csak ez a fajdálom ne lenne. Ez a majdhogynem ismeretlen, különösen üres, zsibbasztó fájdalom. Ilyennel ritkán találkozom, hiszen annyi fajta fájdalom van. Annyi arca van, hogy azt ember mind meg nem tapasztalhatja egy élet során. Különös teremtmény a fájdalom. Mindig a legváratlanabb helyzetekben és pillanatokban öleli át a lelked, és nem is mind a könnyekből táplálkozik. Van, amelyik a szívből táplálkozik. Apró darabokat hasít ki belőle, amíg talán el nem fogy... talán ő a legveszélyesebb...de már nem bánom. Rágja. Ha elfogy, legalább nem lesz, ami fájhat.
El akarok menni, el, messze minden emléktől. El szeretnék rohanni bele a messzeségbe, csak hogy elfelejthessek mindent. Mindent. Úgyis egyedül fogok maradni. Végül biztos.
Mindenki a maga boldogsága után fut, tudom, hiszen én is azt teszem. És ha kell, akkor el fog érte hagyni és én ezért még csak meg se rovom őt, hiszen én is ugyan ezt csinálnám. Hűtlenek vagyunk mindenhez. Magunkhoz is, néha. Csak egy dolog hűséges hozzánk. A halál.
De mindegy is. Holnap újra nekilátok az életnek, újra felteszem a sminket, a mosolyt felfestem az arcomra, hiszen a shownak mennie kell. És talán, az a mosoly nem is lesz olyan hamis...talán néha szívből fog jönni....:)