A csönd természete

A csönd, bár oly egyszerű szónak tűnik, mégis képes arra, hogy többféle arcával hasson ránk. A csönd, bár hihetjük azt, hogy egyarcú, jól kiismerhető, mégis kiismerhetetlen telített üresség.

A csönd egyik fajtája az éjszakai városi csend. Nem tiszta, hiszen a hallhatatlan zajok belepik az egészet. A tranzisztorok, a házak belső morajai, a körülöttünk lüktető élet érzékelhetetlen, mégis érezhető zajai belepik az éjszakát. Az egyetlen hallható hang leggyakrabban a saját lépteink zaja, ami monoton kopogásokban töri meg az elektromossággal felizzott csendet. Monoton, pulzáló üresség.

A csönd másik fajtája az, mi messze van a város vákumjától és az emberektől. Egy tó felett megülő csend. Ez tisztább fajta csend, mellőzi minden emberi kéz által alkotott hallatlan zajt. A tó felett megülő csend oly tiszta, mint a hegyekben a levegő. Csak egy-egy madár dala zavarja meg ritkásan a simogató csendet. A legnyugtatóbb  csendfajta, ami lehetséges. Szerintem.

Aztán a csendnek van az a fajtája, ami megsüketít. A mély, fájó, visító csend. Mikor beszélni kell, ha magadnak is, de hangosan, hogy eltűnjön. Mert különben vág, tép, vérzik a fül belül. Hasogat és egyre mélyebbre mar a húsban. Különös, fájdalmas csend ez.
Ezeken kívül még megannyi csend létezik a pillanat maga varázsában, hangulatában, érzéseivel. A csend több, mint ahogy elsőre gondolnánk. A csend is lehet minden, a minden is lehet csend.