Inggomb

Narancssárga naplementés estén a valóságot és a valótlant már csak egy inggomb tartja össze. A szürke sárgaságban a dallamok messze viszik a szívet. Ilyenkor nem lehet mit tenni, ha tenni is kéne, nem lehet. Még ha erőltetnénk se. Ha a test itt is van, az inggomb realista oldalán, a lélek már régen az inggomb másik oldalán repül ezernyi álomkép közepette. A külső világ lassan kizáródik, ki kell záródni. A rózsafelhős mandarinszín felhők között elképesztően zavaróak, így hát ki kell zárni őket. Csak egy dal szól, csak egy dal szólhat a felemelő lesújtásban. Édes kavargó érzések, mint mikor már úgy megszoktuk a rosszat, hogy nem tudjuk visszaengedni a jót a lelkünk szféráiba. Olyan különösek már, oly idegenek, mégis, egyre inkább szeretnének ismét betörni. De még csak tompa hamvasság. Édes tompa hamvasság és ez most mégis több, mint amire vágyni lehetne...

"Csepp a tengerben"...és most ez az egy csepp épp elég, ahhoz, hogy kiragadjon a szürke betonház falaiból. Különös kiragadás, oly meglepő és hirtelen. Az ilyenek mindig meglepnek, soha nem abban az időpontban jönnek, mikor jönniük kéne. Pedig nem érek rá...nekem most dolgom lenne...de nem tudok mást tenni. Elragadott...elragadott egy majdnem érzet valóságos dobbanása. És most szárnyalok és süllyedek vele egyszerre...

"Minden jól van már, hogy itt vagy." De ki van itt? Én itt vagyok. A kis fekete inggomb is itt van, ami még egyben tartja az ing két oldalát.

Talán azt is ki kéne gombolni. Csak úgy. Mert miért ne? Szabadon engedni a két fél között szunnyadó húst. Hogy érje a levegő. Talán...

De most még így hagyom...