Tempó

Soha nem voltam az a sietős fajta. Mindig szépen, lassan, megfontoltan jártam. Igazság szerint mindig is lassabb voltam, mint a körülöttem lévő világ.
Lassabban tanulok koreográfiát.
Lassabban hozok döntéseket.
Lassabban haladok az életemben.
De a lassúságomat mindig is kompenzáltam egy olyan dologgal, ami tényleg képes kompenzálni azt:
kitartással.
Ha több időbe is kerül elérnem egy-egy cél, hát nem bánom. Az Istenek adtak nekem elég türelmet, kitartást és szeretetet, ami hozzásegít, hogy ha lassan is, de végül elérjem a céljaimat.
Végül rájöttem: ha nem rohanok, hanem rácsodálva az út fenségességére, mégis a lelkemben megtartva a célt sétálok az utamon, sokkal, de sokkal élvezetesebb lesz az!
Az meg már igazán nem izgat, ha a világ szerint lassú vagyok. Szerintem meg ők a túl gyorsak! :)

A vesztesek bátorsága

Én a vesztesek bátorságával rendelkezem. Mindig csak akkor voltam bátor, mikor tudtam, hogy nem nyerhetek. Minden erőmet arra vesztegettem, hogy igyekeztem fenntartani az állandóságot és végül utolsó csepp erőmmel vesztettem, meggörnyedten, mégis emelt fővel.
Amikor még meg volt az esélye annak, hogy nyerhetek, akkor soha nem volt elég merszem lépni az esetleges siker felé. Túlságosan féltem a kockázatoktól.
Amikor tudom, hogy már minden mindegy, akkor már nincs kockázat. Akkor már tudom, hogy mi lesz a vége. Akkor nincsen semmiféle változó tényező. Felfogom és elfogadom, hogy vesztettem. Mert igazából én akartam, bár magamnak soha nem vallottam be. S ezzel a vereséggel könnyebben megbirkózom, mint a sikerrel.
De talán, ha elég vereségbe törődöm bele, akkor megismerem az arcát és nem fogok félni a változótól. Hiszen ha az egyik változót már ismerem, akkor talán már nem kell annyi bátorság, hogy megismerjem a másikat is.
Talán egyszer elég bátor leszek a győzelemhez is. Majd egyszer én is magaménak tudhatom a győztesek bátorságát. Ha elég bátor leszek hozzá....

Féregjárat

Szombat este, otthon, egyedül a gép előtt. Nem akarod, de a kis kurzor mégis odatéved a kereső kis téglalapjába. Beírod a nevét. Rákattintasz. Meghallgatod a zenét, amit legutóbb posztolt. Megnézed a profilképeit, majd a többit. Beraksz egy másik zenét. Nézed a kiírásait. A képeit. Elképzeled, hogy ugyanilyen csillogó szemmel néz rád. Hogy rád mosolyog. Hogy megnevetteted. Végighúzod az ujjad a nyakán. Vajon ő is gondol rád? Vajon ő is épp ugyanígy nézi a te képeidet és ugyanúgy elképzeli, mi lenne, ha?

Meglátod a képét a chat-listádon. Ott fityeg mellette a kis zöld kör. Nem akarod megnézni az adatlapját, a képeit, a zenéit. Igazából nem annyira aktív, tudod, hogy semmi olyan újdonság nem lenne az üzenőfalán, amit már ne láttál volna. Eszedbe jut, mi van ha ő most épp úgy a te profilodat nézi és épp rád gondol, mint ahogy te teszed épp. Szombat este, otthon, egyedül a gép előtt.

Igazából fogalmad sincs nem hogy arról, hogy mit gondolhat rólad, de arról se hogy most épp nem a te adatlapodat nézi-e. Igazából fogalmad sincs semmiről. Arról se, hogy honnan hatolt beléd a gondolat.

Bolond dolog. Kétségkívül. A magány bolonddá tesz. Ebből a szemszögből olyan, mint a szerelem. Az ember így is, úgy is bolonddá lesz.

Bolond egy életet élünk. Az ember szinte belebolondul.

Coelho : "El kellett mennem messzire, hogy megértsem azt, ami közel van."

Soha nem gondoltam volna, hogy ez mennyire igaz.
A nyáron, pontosabban augusztus 20.-tól alkalmam adódott arra, hogy 10 napot töltsek kinn Németországban, egy Dresda közelében lévő csodálatos városban Pirnában. Keresztapukámhoz mentem ki és a családjához. Az unokatestvéreim által még Dresdát is bebarangolhattam és amellett, hogy ez alatt a 10 nap alatt rengeteg élménnyel gazdagodtam, megértettem mindazt, amit közelről nem tudtam, de ott a több ezer kilométeres távolságból sikerült.
El kellett mennem a megszokott, túlságosan is jól ismert környezetemből, hogy rájöjjek az igazán fontos dolgokra.
Kinn megtanultam az emberek, a barátok, de legfőképpen a család értékét és azt hiszem sokkal felelősségteljesebb lettem nem csak a cselekedeteimben, de a számomra fontos emberekkel szemben.
Továbbá új erőt és elszántságot kaptam mindahhoz, amit tenni akarok az életben. Addig soha nem mertem németül beszélni, ha tudtam is, de kint miután rá voltam kényszerülve bátorságot kaptam és a végén már élveztem is, hogy németül beszélek. A nyelv által egy új látás- és gondolkodásmódot ismertem meg. Hálás vagyok, hogy feltárult ez az esély úgy, hogy a kulcs mindvégig a kezemben volt.
Valamint új energiát kaptam a tanuláshoz is. Nem tudom, hogy a vizsga egyre közeledő dátuma miatt vagy az egész bennem lezajló folyamatok miatt, de most még inkább hiszek magamban és abban, amit csinálni akarok. Tudom, hogy bármire képes vagyok, amit igazán akarok!
Tehát ezek után soha nem fogok félni elmenni messzire, ha kell, mert tudom, hogy utána sokkal bölcsebben térek vissza a "közel"-be! :)

Ui: Az utazás után eldöntöttem, hogy életem végéig a lehető legtöbb országban szeretnék eltölteni legalább 10 napot! :) Világvándor leszek.

Végtére is várható volt. Az ember az igazán fontos percekben egyedül van. Az ember az igazán halálos percekben egyedül van.

Egyedül kell lennie.

Vagy ha nem is, csak az angyalok vannak velem. Hozzájuk meg túl süket vagyok. Ha beszélnek is hozzám, süket vagyok, ugyanannyira, mint az emberek, akikhez én beszélek.

Meg kell tanulnom meghallani őket. Meg kell tanulnom megérteni a nyelvüket.
A Szeretet nyelvét.
Muszáj.

Tükörkép

Soha nem gondoltam volna, hogy találkozok egy ilyen emberrel. Akiről ennyire nem tudom eldönteni, hogy mit is gondolok róla. Hogy mit gondolhat rólam.
Úgy gondoltam lehetetlen.
Erre jön, arra késztet, hogy rágondoljak. De igazából nem is gondolok rá. Mégis. Nem is tudom  igazából mit is gondoljak. De alattomos módon minden gondolatom mögé bebújt, így ott van a felkelésen keresztül a horkolásomban is.
Lehetetlen, hogy valakinek a szerencsétlensége ennyire hasonló legyen az enyémhez. Olyan vicces. Fura. Imádom.
Tetszik.
Az egészben ez tetszik a legjobban.

A világ szólhatna nekünk, hogy egymásra találtunk. De azt hiszem mindketten süketek vagyunk és nem figyelünk. Vagy ha meg is hallanánk túl gyávák lennénk lépni.
Természetesen.
Ugyebár azonos a tehetetlenségünk is.

Nem ismerem. Nem tudom, hogy fogom-e, de ha ránézek, bele a szemébe, mintha a saját szemembe néznék.
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, miért Te vagy a tükör képem?!

Fogadom!

Hát mégis csak itt van. Pedig már azt hittem, hogy nincs itt. Hogy alszik. Hogy elment nyaralni. Vagy talán már meg is halt. Erre hirtelen veszett dobogásba kezdett, amitől már olyannyira elszoktam, hogy szinte beleszédülök. Belebolondulok a tamtamok veszett zakatolásába.

Nem tudom, hogy melyik volt a jobb: mikor azt hittem már nincs is, vagy ez. Megint vérzik. Mint mindig. Fogalmam sincs, hogy képes-e úgy dolgozni, hogy ne véreztesse ki magát minden dobbanásnál. Öngyilkos szívet hordok a mellkasomban.

Nem értem miért csak akkor figyelek rá fel, ha fáj. Talán figyelmetlen vagyok. Talán. Mert gyenge vagyok. Kölcsönösen tesszük egymást egyre gyengébbé és gyengébbé. Nem egy túl gyümölcsöző szimbiózis a miénk.

A Paulo Coelho-s naptáram szerint a július a Csere hónapja. Azt hittem, hogy a családi állapotomat fogom lecserélni. Most már inkább úgy gondolom, hogy a hajszínem lesz az.

Amúgy meg már vagy ezredjére, de akkor is: ÜNNEPÉLYESEN FOGADOM, NEM LESZEK TÖBBÉ SZERELMES. mert FUCK LOVE!!