Üvegszilánkkal...

Lehet, hogy a túl nagy stressz vagy a hirtelen eluralkodó hullámzó érzelmek, vagy a majdnem holnapképek különös simogatásai, de azt hiszem egy pillanatra, ebben a pillanatban feladtam.

A kiszabadulás reménye hol felbukkan, hol nem és én már nem tudom követni. Megkövültek a lábaim, ő pedig csak ugrál körülöttem. Meg kövültek a karjaim. Nem tudom elkapni. Már megint elnyelt a semmi. Ez a város...ez egy semmi. És én épp a közepén vagyok. Már azokat se érzem, akik eddig velem voltak, csak annak a hiányát, aki soha. Üvegszilánkkal karcolnám ki magamból az ürességet, a kételyt, a tébolyt, de nem tudom...nem merem az üvegszilánkkal megsebezni a bőröm... Minden mögötte marad. Bár nyomja és feszíti, nem tudom megkönnyebbíteni a nyomást.

Túl akarok lenni mindenen. Elszakadni a valóságtól és magamba zárkózni...Kiengedni a semmit és bezárni a mindent. Hol vagy életem....? Hiányzol.