A vesztesek bátorsága

Én a vesztesek bátorságával rendelkezem. Mindig csak akkor voltam bátor, mikor tudtam, hogy nem nyerhetek. Minden erőmet arra vesztegettem, hogy igyekeztem fenntartani az állandóságot és végül utolsó csepp erőmmel vesztettem, meggörnyedten, mégis emelt fővel.
Amikor még meg volt az esélye annak, hogy nyerhetek, akkor soha nem volt elég merszem lépni az esetleges siker felé. Túlságosan féltem a kockázatoktól.
Amikor tudom, hogy már minden mindegy, akkor már nincs kockázat. Akkor már tudom, hogy mi lesz a vége. Akkor nincsen semmiféle változó tényező. Felfogom és elfogadom, hogy vesztettem. Mert igazából én akartam, bár magamnak soha nem vallottam be. S ezzel a vereséggel könnyebben megbirkózom, mint a sikerrel.
De talán, ha elég vereségbe törődöm bele, akkor megismerem az arcát és nem fogok félni a változótól. Hiszen ha az egyik változót már ismerem, akkor talán már nem kell annyi bátorság, hogy megismerjem a másikat is.
Talán egyszer elég bátor leszek a győzelemhez is. Majd egyszer én is magaménak tudhatom a győztesek bátorságát. Ha elég bátor leszek hozzá....

Féregjárat

Szombat este, otthon, egyedül a gép előtt. Nem akarod, de a kis kurzor mégis odatéved a kereső kis téglalapjába. Beírod a nevét. Rákattintasz. Meghallgatod a zenét, amit legutóbb posztolt. Megnézed a profilképeit, majd a többit. Beraksz egy másik zenét. Nézed a kiírásait. A képeit. Elképzeled, hogy ugyanilyen csillogó szemmel néz rád. Hogy rád mosolyog. Hogy megnevetteted. Végighúzod az ujjad a nyakán. Vajon ő is gondol rád? Vajon ő is épp ugyanígy nézi a te képeidet és ugyanúgy elképzeli, mi lenne, ha?

Meglátod a képét a chat-listádon. Ott fityeg mellette a kis zöld kör. Nem akarod megnézni az adatlapját, a képeit, a zenéit. Igazából nem annyira aktív, tudod, hogy semmi olyan újdonság nem lenne az üzenőfalán, amit már ne láttál volna. Eszedbe jut, mi van ha ő most épp úgy a te profilodat nézi és épp rád gondol, mint ahogy te teszed épp. Szombat este, otthon, egyedül a gép előtt.

Igazából fogalmad sincs nem hogy arról, hogy mit gondolhat rólad, de arról se hogy most épp nem a te adatlapodat nézi-e. Igazából fogalmad sincs semmiről. Arról se, hogy honnan hatolt beléd a gondolat.

Bolond dolog. Kétségkívül. A magány bolonddá tesz. Ebből a szemszögből olyan, mint a szerelem. Az ember így is, úgy is bolonddá lesz.

Bolond egy életet élünk. Az ember szinte belebolondul.

Coelho : "El kellett mennem messzire, hogy megértsem azt, ami közel van."

Soha nem gondoltam volna, hogy ez mennyire igaz.
A nyáron, pontosabban augusztus 20.-tól alkalmam adódott arra, hogy 10 napot töltsek kinn Németországban, egy Dresda közelében lévő csodálatos városban Pirnában. Keresztapukámhoz mentem ki és a családjához. Az unokatestvéreim által még Dresdát is bebarangolhattam és amellett, hogy ez alatt a 10 nap alatt rengeteg élménnyel gazdagodtam, megértettem mindazt, amit közelről nem tudtam, de ott a több ezer kilométeres távolságból sikerült.
El kellett mennem a megszokott, túlságosan is jól ismert környezetemből, hogy rájöjjek az igazán fontos dolgokra.
Kinn megtanultam az emberek, a barátok, de legfőképpen a család értékét és azt hiszem sokkal felelősségteljesebb lettem nem csak a cselekedeteimben, de a számomra fontos emberekkel szemben.
Továbbá új erőt és elszántságot kaptam mindahhoz, amit tenni akarok az életben. Addig soha nem mertem németül beszélni, ha tudtam is, de kint miután rá voltam kényszerülve bátorságot kaptam és a végén már élveztem is, hogy németül beszélek. A nyelv által egy új látás- és gondolkodásmódot ismertem meg. Hálás vagyok, hogy feltárult ez az esély úgy, hogy a kulcs mindvégig a kezemben volt.
Valamint új energiát kaptam a tanuláshoz is. Nem tudom, hogy a vizsga egyre közeledő dátuma miatt vagy az egész bennem lezajló folyamatok miatt, de most még inkább hiszek magamban és abban, amit csinálni akarok. Tudom, hogy bármire képes vagyok, amit igazán akarok!
Tehát ezek után soha nem fogok félni elmenni messzire, ha kell, mert tudom, hogy utána sokkal bölcsebben térek vissza a "közel"-be! :)

Ui: Az utazás után eldöntöttem, hogy életem végéig a lehető legtöbb országban szeretnék eltölteni legalább 10 napot! :) Világvándor leszek.

Végtére is várható volt. Az ember az igazán fontos percekben egyedül van. Az ember az igazán halálos percekben egyedül van.

Egyedül kell lennie.

Vagy ha nem is, csak az angyalok vannak velem. Hozzájuk meg túl süket vagyok. Ha beszélnek is hozzám, süket vagyok, ugyanannyira, mint az emberek, akikhez én beszélek.

Meg kell tanulnom meghallani őket. Meg kell tanulnom megérteni a nyelvüket.
A Szeretet nyelvét.
Muszáj.

Tükörkép

Soha nem gondoltam volna, hogy találkozok egy ilyen emberrel. Akiről ennyire nem tudom eldönteni, hogy mit is gondolok róla. Hogy mit gondolhat rólam.
Úgy gondoltam lehetetlen.
Erre jön, arra késztet, hogy rágondoljak. De igazából nem is gondolok rá. Mégis. Nem is tudom  igazából mit is gondoljak. De alattomos módon minden gondolatom mögé bebújt, így ott van a felkelésen keresztül a horkolásomban is.
Lehetetlen, hogy valakinek a szerencsétlensége ennyire hasonló legyen az enyémhez. Olyan vicces. Fura. Imádom.
Tetszik.
Az egészben ez tetszik a legjobban.

A világ szólhatna nekünk, hogy egymásra találtunk. De azt hiszem mindketten süketek vagyunk és nem figyelünk. Vagy ha meg is hallanánk túl gyávák lennénk lépni.
Természetesen.
Ugyebár azonos a tehetetlenségünk is.

Nem ismerem. Nem tudom, hogy fogom-e, de ha ránézek, bele a szemébe, mintha a saját szemembe néznék.
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, miért Te vagy a tükör képem?!

Fogadom!

Hát mégis csak itt van. Pedig már azt hittem, hogy nincs itt. Hogy alszik. Hogy elment nyaralni. Vagy talán már meg is halt. Erre hirtelen veszett dobogásba kezdett, amitől már olyannyira elszoktam, hogy szinte beleszédülök. Belebolondulok a tamtamok veszett zakatolásába.

Nem tudom, hogy melyik volt a jobb: mikor azt hittem már nincs is, vagy ez. Megint vérzik. Mint mindig. Fogalmam sincs, hogy képes-e úgy dolgozni, hogy ne véreztesse ki magát minden dobbanásnál. Öngyilkos szívet hordok a mellkasomban.

Nem értem miért csak akkor figyelek rá fel, ha fáj. Talán figyelmetlen vagyok. Talán. Mert gyenge vagyok. Kölcsönösen tesszük egymást egyre gyengébbé és gyengébbé. Nem egy túl gyümölcsöző szimbiózis a miénk.

A Paulo Coelho-s naptáram szerint a július a Csere hónapja. Azt hittem, hogy a családi állapotomat fogom lecserélni. Most már inkább úgy gondolom, hogy a hajszínem lesz az.

Amúgy meg már vagy ezredjére, de akkor is: ÜNNEPÉLYESEN FOGADOM, NEM LESZEK TÖBBÉ SZERELMES. mert FUCK LOVE!!

Utazás

Valahol egy másik testben jobban élek. Ebben kaparja a torkom a gyengeség. Folyik a pezsgő, folyik mindenhova, csak a számba nem. Nem tud. Nem képes. Csak megfulladok benne. Fekete körmökkel kaparok le egészen a hús alá, a csontig. De már nem látom a fehérséget, mert elhomályosult minden a pezsgő-könnyektől. Szakadék felé hömpölyög az ár, visz a folyás egészen a mélybe. Nem tart meg senki, nem segít senki, mindenki csak üres tekintettel néz a partról. Talán fel sem ismerik kétségbe esett arcvonásaim. Honnan is ismernék? Más bolygóról valók vagyunk mind. Jön a szakadék, a zuhanás. A párától minden lehetetlenül nedves és homályos. Nem is hiszek már abban, hogy van valami a ködön kívül. Minden ilyen. Tejfehér. Üresen teli. Lehetetlenül nedves.
Most valami puhára érkeztem. Egy lila fotel. Lila, mint az érett szilva. A fű csiklandozza a talpam a lábam alatt. Nincsen fény, mégis minden lehetetlenül színes. Nem tudom hol lehet a nap, de még csak a holdat se látom. Az eget se. Egy zöld burok foglal magába, néhol megtöri az összképet a fatörzsek barnás árnya. Nincs hang. Nincs sehol. Minden olyan, mintha élne, pedig egy sírban vagyok.
Amott egy ösvény, elkezdem követni. Meghallok egy hangot. A távolság nevet. Futni kezdek, hátha utol érem. De már nem is tudom, hogy velem nevet vagy csak engem ki. Kaparja a torkom a légszomj. Meg kell állnom.
Mellettem egy ajtó. Nagy, robusztus keretben egy kopott, régi ajtó. Benyitok, a kilincs egyhangúan nyikorog. Bent ezer meg ezer halom könyv. Régi, dohos, mégis megnyugtató illatúak és fakóak. Kinyitok egyet. Ráhajtom a fejem. Nem keresek semmit. Itt száraz minden. Nem kaparja semmi a torkom. Elalszom. Talán örökre. Vagy felkelek. Talán örökre.
Csak azt érzem, hogy kitágultak a pupilláim. A semmibe. A semmire. A semmiért.

Ez itt a reklám helye

Mert jó. 

A Kiscsillag.

Anna is.

Az Mr2 Akusztik is.

Ez az egész műsor.

(Ha már ez a reklám helye:

Vennék egy szerelmes pillantást, az ára lényegtelen. Fontos! Nélküle nem tudom befejezni a festményem. Érdeklődni nálam.)

Ezért is erős annyira a kényszer, hogy megtaláljuk a Másik Felünket.

Vagy legalábbis gyermekeink megfelelő apját/anyját.

Fajfenntartás.

A szerelem csak biológia.

Az ösztönöket pedig lehetetlen észérvekkel meggyőzni.

Menjen a biológia a francba! Én felmondtam...

Nana

Kétségek. Mert aki szeret, az fél is. Hogy elveszít. Hogy magára marad.
Bármit mondok, bármit teszek, bármit hiszek a szeretetem irántad soha nem fog meghalni, megszűnni.

Elsodródtunk egymástól. A világ, az emberek, a konfliktusaink elsodortak egymástól.
Bár a fejedbe láthatnék, bár tudnám mik is az igazi gondolataid.
Bár a sors díszletei mögé láthatnék, bár látnám a forgatókönyvét a Sorsnak.
Sokkal okosabb és egyszerűbb lenne az Élet.

Nana hiányzol. Nana szeretlek.
Csak ennyit tudok.
Hogy szeretlek.

A többiről már fogalmam sincs. Össze vagyok zavarodva. Teljesen.

Nana...



"Tudod (...) kapálódzhatunk ugyan, de csak még mélyebbre süllyedünk. Ilyen törékeny az emberi lét. Ha lesz következő életem, hal szeretnék lenni. Hal, egy apró akváriumban, amiben (...) úszkálhatnék."

"Der Herrgott nimmt, der Herrgott gibt."

Mert az élet ad és elvesz, ugyebár. Mindent.

Ahogy növekszem egyre többet tanulok az emberekről s ez nem mindig kellemes.

Ez volna hát a felnőtté válás? Barátok, "testvérek" elhagyása, míg a végére egyedül marad az ember?

Mert megcsalt. Mert hazudott. Mert elhagyott. S ez jobban fáj, mint bármi más. De tényleg fáj? Nem is érzem, ez a fájdalom, mint tompa ütés a halántékra, csak üres fájdalom, eszméletlen üresség, értelmetlen hitetlenség.

Pedig Ő jobban ismert, mint Én saját magam és Én jobban ismertem, mint Ő saját magát.

S hirtelen idegenné vált. 

S egy szót se szólt, hogy mások lettünk és én se szóltam, csak elfogadtam.

Ahogy elfogadtam a hazugságodat is, hogy minden rendben van köztünk, csendben, gyöngéden, bár elhinni már nem tudtam s nem is akartam. Éreztem, benned nincsen minden rendben velem sem, s így bennem sem. Káosz lettünk és tagadás.

"Kerestelek, kerestelek"... de Te nem. S hogy fogsz-e, komolyan, már nem is tudom.

"Hol jársz? nem kérdem, olyan mindegy,
csak lépted vigyázom,
cipőd ismeretlen.
Ha szólnál hozzám, meg se hallanám,
elmennék melletted észrevétlen,
mostani magadhoz nincsen már közöm."

Ágai Ágnes

Ő

Emlékek. Emlékek egy éjszakáról. Egy varázslatos éjszakáról. Amikor mindannyian, ha csak egy estére, de egy angyal szerelmei voltunk. Ha kerestük is, mi nem tudtunk róla, de Ő ránk talált.

Azt hiszem Ő látta a lelkünket. Látnia kellett, különben hogy bánhatott volna mindenkivel úgy, ahogy valójában az ember elvárná. A felszín és az álarcok mögé látott és a lelkünkkel beszélgetett. Szabaddá tett. Igazi nővé tett. Talán ezért szerettünk bele egy éjszakára mindannyian.

Egy éjszaka alatt többet tanultam és többet kaptam az Ő lelkétől, mint más embertől egy év alatt. Általa megtanultam hinni a csodákban. Hogy semmit sem ronthatunk el igazán. Hogy minden akkor történik meg, azokkal és ott, amikor, akikkel és ahol meg kell történnie. Hogy hiszek Eroszban, Fíliában és Agapéban és a Szeretet minden megnyilvánulásában. Hogy Hiszek. Az Életben. Magamban. Az Utamban.

Lettek helyek, amik csak a miénk lettek. Ahol ezernyi emlék lapul a vasszerkezet zugaiban, a felkelő nap első sugaraiban, a teli hold fehér fényében. Mindenben, amiben mi hatan benne voltunk.

Az igazat megvallva, ha tudnám a nevét se keresném meg. Talán, ha ennél többet tudnék róla megszűnne a varázs, mégis...
...soha nem vágytam még valakit ennyire újra látni, de talán sosem fogom. S ha nem is fogom, örökké emlékezni fogok rá és a Szeretetre, amit általa tanultam.

Köszönöm budai idegen. Azt hiszem mindannyiunk nevében köszönöm azt az éjszakát. Köszönöm!

"Cause if I could see your face once more 

I could die a happy man I'm sure"

Azt mondják, hogy ha egy hazugságot elégszer ismétlünk igazság lesz belőle...vagy valami hasonlót. Azt hiszem elégszer ismételtem, hogy magam is elhiggyem.

De az élet megint kikérdezett. 

S mikor azt hittem volna, hogy megtanultam a leckét rájövök, hogy csak bemagoltam és egy hét múlva el is felejtettem az egészet. Félek és taszítok s mitől félek nem is tudom én, csak azt, hogy a bátorsághoz sosem volt merszem, az őrülteket meg sose bántják, hisz szegények csak bolondok.

Gyáva bolondok. Legalábbis én az vagyok.

Érzelmi sérültek vagyunk mind. Rokkantak. S minden vágyunk, hogy mankót találjunk. Úgy akarunk másokra támaszkodni, hogy közben elhitethessük magunkkal, hogy egyedül is képesek vagyunk járni, de ez mind hazugság. Ezer mankó támaszt minket ahhoz, hogy egyenesen tudjunk állni és egy-egy lépést előre tudjunk menni...

Universe...you're such a bitch!....like me.

Mert a világ egy tükör. Rájöttem: ha egy nehézség vagy élethelyzet mindig-mindig visszajön, akkor nem a világgal van a baj. A világ csak egy tükör, ha Te nem változol, akkor a világ sem fog!

Ne várd el a világtól, hogy szeressen, ha Te nem szereted magad!
Ne várd el a világtól, hogy segítsen, ha nincs meg Benned az elhatározás a változásra!
Ne a világtól várd a csodákat, hanem Magadtól!
Mert Te magad vagy a Szeretet, a Segítség és a Csoda!

Végre...végre, ha még nem is sikerült elsajátítanom és magamévá tennem ezeket a gondolatok 100%-osan, akkor is elindultam a tanulás ösvényén, mert legalább felismertem és tudatosult bennem. Ezek után már csak alkalmaznom kell a tanultakat.

Tudod mit Univerzum?! Nem is vagy te akkora ribanc! Sőt! Köszönöm, a jó szándékodat, még akkor is, ha nekem az elsőre nem is kellett.

Neked hála,
Már nem süket a fülem
És nem néma a szám! :)

Universe...you're such a bitch!....

Nem értem. Illetve de. De na!
"A sors nem mér rád nagyobb terheket, mint amiket ne bírnál el."
Értem én, be is tartja, de azért a tisztes határokon belül, ha széttörni nem is tör, azért basztat eleget. Lehet jó szándékból, de akkor nekem nem kell a jó szándéka...
Hallom....szinte hallom, ahogy kacag rajtam és a gyerekes vergődéseimen az Univerzum! De tudod mit? Ha ez egy lecke, akkor most végre meg fogom oldani!! Akkoris, ha beleszakad ezer szív is! Érted? Értem!

Amúgy meg.....egy lépés előre, két lépés hátra, két lépés előre, egy lépés hátra...milyen buta táncmozdulatokat tanítottál be nekem?! Azt hiszem ideje lenne zenét váltani, de sürgősen!

Tudom, tudom...akármennyire utállak most, te akkor is mellettem vagy és akármennyire utállak én is szeretlek, de na! Attól, hogy te ott fenn, én meg itt lent még nem kéne! Vagy csak én érzem ezt ilyen nehéznek? Lehet, hogy sokkal könnyebb, mint ahogy gondolnám, lehet, hogy csak mindig elrontom a lépéseket?

Nem tudom....
Segíthetnél kicsit....
Csak egy kicsit...

"De süket a fülem
És néma a szám..."

Risszrossz kisasszony

Risszrossz kisasszony. Valahogy így érzem magam. Meg a világ is risszrossz. Valahogy minden olyan nagyon risszrossz, hogy leginkább ordítanék egy nagyot, hogy: "Rezonancia! Hozz pálinkát! Alkoholista leszek..."!
Dehát az sem megoldás...meg nincs itthon pálinka, azt hiszem... gondolkozni kéne, de még az is risszrossz! Túl sok lehetőség, túl kevés kivitelezhetőség.

Risszrossz a világ, mert buta az iskola és a jó tanárok sorra mennek el és a szaktanár úgy van, mint a mesékben (hol van, hol nincs), diákom se jött még meg, de abban se vagyok biztos, hogy a kérelem el lett indítva, félévim még a habokba, de azért én már fizessem a következőt. No meg még azért risszrossz, mert buta a felsőoktatási rendszer és így nem szívesen megyek el törit tanulni, pedig én szeretnék nagyon is, de nem merek belevágni!

Risszrossz vagyok, mert nincs memóriám és figyelmetlen vagyok, ezért időt meg bizalmat pazarolok, amiket pedig nem szeretek, mert értékesek nekem! Továbbá még azért, mert annyi mindent szeretnék csinálni, de semmit sem teszek, csak nyafogok, hogy ezt kéne, azt kéne, amazt kéne. Meg béna vagyok, mert mindig összeesek, megbetegszem, kiesek a világ folyásából, de nem egészen, nem eléggé és így minden csak fél.

Csak egy csöpp változtatás kéne talán, hogy ne legyek Risszrossz kisasszony, igen, bizonyára így van. De most minden olyan romos, pedig nem is dúlta fel senki, most csak magától omladozik. Nem tartja senki. Nem segít senki sem tartani. Ahj...fakkci...Most minden olyan fakkci..Vasárnap éjjel óta minden olyan gyönyörűségesen fakkci.

Bárcsak kitalálnék végre ebből a sötét erdőből.... akkor talán már nem lennék Risszrossz kisasszony...

"A magány újra mellém ült..."

...és mivel régen volt "szerencsém" hozzá így a találkozás még fájdalmasabb, mint eddig. De lehet, hogy mindig is így fájt, csak már elfelejtettem? Meglehet.

Most mégis felmerülnek bennem a kérdések:
Meddig várjak még? Mégis mit akar tőlem az Univerzum? Miért?

Buta vagy. Igenis az! Hogyan lehetsz képes arra, hogy minden egyes dobbanással ilyen fájdalmat okozz? Gonosz vagy! Egyáltalában minek dobogsz? Mégis ki hallja? Senki. Érted? Senki! Csak szétbomlasztod magad körül a húst és egy hatalmas nagy fekete lyukat teremtesz magad körül. Hát erre vágysz? A semmiben lenni? Lehet már ott is vagy és lehet már nem is dobogsz, ezért fájsz? Nem értem. Semmit sem értek.

Csak mosolygok. Talán még el is felejtem, hogy fáj. Igen. Sőt, van mikor nem is fáj. De mikor minden elhallgat, csak téged hallak egyre csak magadba dobogni, kicsi szívem, akkor fáj. Már megint. Nagyon.

Mindegy is. De tényleg. Minden mindegy már. Már semmiért semmi sem kár. Csak fáj. "Úgy fáj."