Csak ne fájna a tudat...

..., hogy mégis minden így tökéletes. Hogy semmi okom arra vágyni, amiről tudom, hogy életképtelen lenne. Mellette megtalálhatja azt talán, amit én nem tudtam volna neki megadni. Átlagos életet akar. Én nem! Hallhatatlan életet akarok. Világot látni, embereket és életszemléleteket megismerni, mindent akarok. ÉLNI akarok úgy, ahogy sokan nem mernek vagy nincs rá lehetőségük.
Legyen boldog. Olyan boldog, amilyen mellettem soha nem lehetett volna! Én pedig...én tudom, hogy nem boldogságra, hanem hallhatatlanságra születtem, így ezentúl minden boldog percet áldani fogok és nem száműzni magamtól.

‎30.-31. challenge accepted. 2012. challenge accepted. life. fuck yeah.!!! :)

Kutyák kontra macskák

A gazdikat általában két nagy csoportra osztják. Kutyások és macskások. Ez a két tábor olykor jobban marja egymást, mint azok az állatok, akiket "képviselnek". Tipikus emberi cselekedet, hogy ha egy másik ember valamiben nem ért egyet az illetővel, akkor nem meggyőzni vagy netán megérteni próbálja, hanem egyből holt biztosnak vélt érvekkel támadja le. A másik pedig természetesen ugyanilyen "érvekkel" védekezik, hiszen ez a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb. Pedig a gyűlöletnek nincs értelme.
Mostanáig én is ilyesmi macska"tulajdonos" voltam, de rájöttem: nem vagyok tulajdonos, sem gazda, hiszen egy teremtményt, egy lelket senki sem birtokolhat. Nem vagyok macskatulajdonos, hanem van egy társam, akivel megoszthatom a mindennapjaimat és aki megtisztel azzal, hogy bízik bennem, szeret és megtűr maga mellett. Mindezzel én is ugyanúgy megtisztelem őt. Én azért mondhatom magamat "macskásnak", mert ő tanított meg arra, amire csak az állatok tudnak. Egy olyan nyelvre, amit nem lehet sem az iskolában megtanulni és emberi szavakkal nem is írható le. Egy nyelvre, amit bárkitől megtanulhatok, ha megtanít rá és amely minden megtanulásnál megváltozik. Minden leckével, minden tanárral változik, bővül ez a nyelv, ez a tudás, ez az érzet. Én azért vagyok, macskás, mert ő volt az állati mesterem, hozzá idomultam és ő hozzám. Az én utamhoz ez a lecke volt szükséges. De képes vagyok megérteni azt, hogy egy másik élet másik útjához egy másik mester tanításai szükségesek, de attól az még nem kevesebb vagy rosszabb. Sőt, minden állat csak jót taníthat, ha megadjuk neki a kölcsönös tiszteletet, nyíltságot és szeretetet. Ezt, egyes tanokkal ellentétben nem lehet egy délután alatt megtanulni vagy beseggelni, de nem is kérdezi ki senki. Ezt évek alatt lehet csak megtanulni, szakaszosan. Viszont az egyik leggyönyörűbb lecke.
Így, mivel jellememet egy "macska" is igazgatta, így macska vagyok, ha választanom kell, de ettől én még ugyanúgy tisztelem a "kutyákat", ha nem is mindig értem őket vagy értek velük egyet. De még megtanulhatjuk egymást megérteni. Ne féljünk tanulni és tanítani, hisz egyikünk sem okosabb vagy bölcsebb a másiknál, csak más a tudásunk, és ha már más, akkor semmi sem gátol meg abban, hogy megosszuk egymással azt és ezáltal nagyobbá tegyük azt.

(zárójelben)

(Zárójelben megjegyezném, hogy kezdem unni, hogy mindig szőke, nagy bociszemű leányzók csapják le a kezemről azokat a srácokat, akiket úgysem szerezhetnék meg...ironic...baaah...sehr egal...nyüff...)

Bréking nyúz!

Eljött a nap, amiről azt hittem soha nem fog eljönni. Nem, nem szoliban voltam és nem, nem pasit szereztem, mondtam már, hogy azt Pestre tartogatom. Nem, ami mától a birtokomban van az életem első műkörme!!! Tudom, nem erre számított az olvasó közönség ( már ha nekem van olyanom), de ez nekem nagy dolog. És imádom!!! El is döntöttem, hogy a következő vagy egy fekete-fehér barokk mintás lesz vagy egy vörös-lángos, a gyűrűs ujjamon egy Rammstein emblémával :D:D
Elsőnek nagyon fura volt, meg másodjára és harmadjára is, sőt még mindig az. Hosszú, hegyes igazi cicakarmok!
Mellesleg szombaton szalagavató, szóval rendesen be vagyok sózva már, mondhatnám szívemet mérhetetlen izgalom, testemet pedig egy pár ezer baci tölti meg eme percekben is, mert mikor máskor kapnám el a náthát, ha nem most?! Már-már nem is én lennék! Mindegy is. Immáron karmokkal felszerelve vágok neki a nagyvilágnak! :)

Kép később, lusti voltam...hallgass inkább zenét! :D

(ha már mű az a köröm, akkor legyen perfekt (nails) lie :D)

December 6. Mikulás nap

Mikulás. A nagy, fehér szakállú, jóságos öregember piros ruhában, ahogy mindenki ismeri. A jó gyerekeknek csokit és ajándékot hoz, a rosszaknak virgácsot. Kisgyerekként még egy személy, aki arra ösztönöz minket, hogy jók legyünk és higgyünk a csodákban.

Emlékszem, egyszer mikor kislánykoromban a nagyiéknál voltam ki akartam lesni a Mikulást és fenn maradtam sokáig. Egész végig annál az ablaknál várakoztam, ahol a csizmám volt és csak wc-re mentem ki. Nem láttam senkit, a családtagjaimon kívül és mégis megjelentek a csokoládék és apró ajándékok a csizmámban. Akkor döntöttem el, hogy tényleg hiszek és létezik a Télapó.

Így, 18 évesen már nem tudom, hogy hiszek-e a Mikulásban, de a Szeretetben és a Csodákban hiszek, és azt hiszem a Mikulás e kettőnek csodás, materializálódott egysége. Egy intézmény, ami mögé azok az emberek bújnak, akik szeretnek és gondolnak rád és meg akarnak ajándékozni. Titokban. Mert nem várnak köszönetet, sem viszonzást, csak a csillogást a szemedben, hogy örülsz annak, amit kaptál. 

Persze ebben a világban sokaknak a Mikulás csak az ajándékokat jelenti, hogy minél több, minél drágább és minél modernebb legyen, pedig csak az számít, hogy szeretet legyen mögötte, akármi is legyen az. Mindennek a Szeretet a lényege! Igazán megtanulhatnánk már.

Boldog Mikulásnapot mindenkinek! :)

Az Ismeretlen Férfihez?

Már rég letettem arról, hogy hozzád írjam a leveleimet és már nem is várom azt, hogy válaszolj ezekre, hiszen úgyis kár lenne minden szóért, amit soha nem mondtál ki az el nem küldött és fel nem bontott leveleimre. Felkarcolt a valóság, mint egy letörött köröm, ami végigszánt a bőr felszínét vékony fehér csíkot hagyva maga után, de mélyebbre nem hatolva hagyja el azt. Ne is gondolj arra, hogy bármelyik levél is neked szólt, hiszen ugyanúgy szól a végtelen, a majdnem, a haldokló és a meghalt holnapképeknek egyszerre. Illúziókban éltem, bár nem tudom mennyire valóságosabb ez a világ, mint amennyire az volt. Mégis valami különös, bizsergető jóérzés tölt el, mikor arra a valóságra gondolok, ami már megszűnt és egy új született a helyébe. Elváltam az összes eddigi valóságtól és kutatom az újakat, amiket Veled akartam felfedezni, de most már készen állok Nélküled is. Még mindig nem tudom, hogy a fájdalmad a véremet akarta-e vagy csak ő is sodródott az árral vagy esetleg a véremért a vérét adta-e, de talán már nem is lényeges. Mindig is jobban foglal gyűlölni, mint szeretni, de soha nem leszek közömbös irányodba, hiszen mélynyomot hagytál te is, még úgy is, hogy ki sem bontottad a leveleimet, amiket el sem küldtem. Morzsanyomok vannak csak, amiket le kell söpörnöm az asztalról, hogy elkezdhessek dolgozni a tiszta felületen.
Akartam mondani, hogy milyen különös vagy ma, aztán rájöttem, hogy nem is tudom, hogy milyen vagy, úgyhogy nem mondtam semmit. Elhalványult a valóság köztünk vagy csak egy kocsonyás maszlaggá változott, már nem tudom, de ki fújt a szél és kimosott az eső belőlem. Megbetegített az akkor és őrültnek néz a most. De nézzen csak, az is csak egy másik világ, ami talán nem is tartozott és nem is fog hozzám tartozni.
Nem tudom, hogy valaha megérzed-e a megírt levelek hívását, amiket soha nem küldtem el és amiket soha nem bontottál fel, mert egyszer régen, egy másik korban elvesztettük egymás címét, de ha egyszer megérzed vajon megkeresel? Nem tudom. Ahogy azt sem, hogy te írsz-e nekem olyan leveleket, amik soha nem érkeznek meg hozzám és amiket soha nem bontok fel, mert elvesztetted a címem. Lehet már nem is akarjuk megtalálni a másik címét... vagy csak elfáradtunk a keresgélésben a régi lomok között...nem tudom...

Már rátaláltam arra a nőre, aki bennem lakozik. Most itt az ideje, hogy a férfire is rátaláljak.

Megjegyzés: soha ismétlem SOHA ne csinálj bánatosan, szomorúan, idegesen süteményt, mert az meglátszik az ízén is...

A változás lehet jó is

Egy évvel ezelőtt ez a vasárnap még egy depresszív, melankolikus Vad Fruttik és egyéb hasonló hangulatú számokkal tűzdelt, halott vasárnap lett volna. Mégis boldog voltam akkor. A füst szagú, rózsaszín-szürke színű vattacukorszerű szombatok (és néha péntekek) jelentették a boldogságot, az akkori életemben. Ezek a szombatok jelentették az életet egy majdnem halott hétben.  Képes voltam elhitetni magammal, hogy minden ellenére mégis megéri. Hogy az a pár órai boldogság megéri, hogy minden önhazugságom megéri. De sokáig én sem bírhattam.
Eltelt egy év és azóta meghalt a lelkem, mert megöltem és megölték, fel akartam égetni mindent magam mögött, aztán rájöttem, hogy nem felégetni kell, csak építkezni rájuk. Megváltoztam. Emberek, fontos emberek léptek ki és léptek be az életembe és már én is egy új énnel büszkélkedhetek. Akkoriban boldog voltam. Egy héten egy napot. Ma boldog vagyok. Egy hétből hét napot. Persze még mindig akadnak hullámvölgyek, dehát melyik életben nem, mégis tudom, hogy boldogabb vagyok, mint azelőtt.
Rettenetesen féltem feladni azt a porszemnyi boldogságot ezért, mégis megérte. S talán ez miatt is, rájöttem, hogy akármennyire is félek az elkövetkezendő jövőtől vállalnom kell a változásokkal járó rizikókat, hiszen sokkal szebb is lehet, mint a jelen...és miért ne lenne az?
Viszont soha nem fogom elfelejteni azt, amit abból a cigaretta illatú, negédes világból tanultam. Abban az életben szerettem meg igazán meg az éjszakát és most, ebben az eperlekváros rizsa ízű, bolond valóságban sem félek benne lenni. Ha mást nem is tanultam volna, már ezért is megérte volna az egész.
Soha többé nem akarom majd felégetni magam mögött azt, ami van.

Non, je ne regrette rien... :)

Nyelvek vágányán, avagy "nincs világom se"

A napok egyre sűrűsödnek, egyre csak korán kelés, órák, faktos, táncpróbák, tanulás ezek között egy kis evés, alvás, meg agyzsibbasztás és ez még csak rosszabb lesz! Most december közeledtével a táncpróbák egyre inkább sűrűsödnek, a napok pedig egyre közelebb visznek a szalagavatóm napjához! Rendkívül izgatott vagyok, hiszen az egyik legnagyobb nap ez az életemben! A nap, mikor még egy lépéssel közelebb kerülök az "érettségem" napjához, ami közelebb visz a komoly felnőttléthez. Félek, ezt kár is lenne tagadnom, hiszen a jövő oly ingatag, de minden félelmem ellenére és pont annak a hatására határozott léptekkel kell haladnom és megtanulnom kockáztatni a biztonságom. Az álmaimért küzdök, amikért küzdenem kell és a félelmeimmel bátran előre törni.
Tavasz végén és nyár elején vizsgáznom kell és én szeretnék legalább németből felsőfokú érettségizni és nyelv vizsgázni is, na meg ha képes leszek rá még egy tantárgyból emeltezni. Ha képes leszek rá...ettől is félek. Mert ha nem lesz meg elsőre az emeltem,  nem lesz érettségim és akkor konkrétan b.szhatom... Nincs sok időm, tanulnom kell, amíg még lehet és amíg még tudok.
Jövőhéten elkezdek egy tisztító kúrát. Még soha nem léböjtöltem, azt hiszem kemény 10 nap lesz, de érzem, ez jót fog tenni nekem. Mostanában amúgy is igencsak fáradt és kimerült vagyok.
Mégis mindent összevetve kimondottan és határozottan boldog vagyok életemnek ezen szakaszában és rengeteg élmennyel gazdagodtam az elmúlt hónapokban. Legkiemelkedőbb talán a november 10.-ei Rammstein  koncert volt, ami teljes sokkhatással ért engem és 1 nap kellett ahhoz, míg felfogtam az élményt. Kétség kívül életem egyik legmeghatározóbb élménye volt és még mindig az. Miattuk szerettem meg a német nyelvet és miattuk megyek lehet germanisztika-irodalom szakra (ha van ilyen :D) műfordítónak. Írni akarok mindenképp és mivel a nyelveket is egyre inkább kezdem megkedvelni, így érdemes összekötni a kellemeset a hasznossal. Már csak küzdeni kell ezért. Nem hagyhatom, hogy maradandó alkotás nélkül tűnjek el a világról, emlékezniük kell rám a halálom után is. A világnak, az emberiségnek, amit olykor oly mélységesen megvetek és amit olykor mélységesen csodálok.
Ezernyi céllal állok elébe az elkövetkezendő időszaknak, de már tisztán látom a célomat. Nem szabad meghátrálnom és csak előre szabad mennem. Győzni fogok. A világ, a nehézségek, a sors és magam felett a világgal, a nehézségekkel, a sorssal és magammal karöltve. Azt hiszem megyek is tanulni. Vagy aludni. Valamelyik a kettő közül lesz esélyes :D

Hátamon...kéklő...mi...

Már nagyon régen éreztem az érzést, amikor hiányzik a hátamnak az, hogy valaki hozzáérjen. Egy ölelés, egy édes és mély ölelés. Most, talán csak egy pillanatra, visszatért az a régi rossz érzés, ami valaminek, vagy inkább valakinek a hiányát mutatja. De a hiányzó tagot még mindig nem tudom megnevezni.

Nem vagyok szerelmes. Régóta elsőnek hosszabb  idő óta. A lelkem nem szerelmes, bár a testem vágyna rá. Ha kellene ámítana magának egy másik világot, ahol még csak hazudnia sem kellene magának, hogy nem másba, mint mondjuk egy kéklő, igéző szempárba szerelmes, semmi másba. A pillanatba, a kék mélységébe, a vágy harsogásába. Semmi többe. S talán, abban a másik világban, az a másik is szerelmes tudna lenni a pillanatba, de semmi másba. Egy másik világban. De lehetne akár zöld vagy barna vagy szürke is. Bár kétség kívül a kékség mélye az, a mi meg tud fogni. Különös perverziója ez a léleknek. De kár is rá a gondolat talán, hiszen úgysem létezik az a másik világ, így hát minden hiábavaló.

Nem is lenne rá szükségem, hiszen tökéletesen meg is volnék az én kis világomban, dehát túl jó is lenne ez a folytonos gondatlanság, ez a folytonos hiányérzés mentesség. Mi..nincs sok mi...én van...én akartam, azt, hogy a mi helyett most én legyek...most nem is lennék képes a mi-re. Csak néha rám tőr a nyafoghatnék, dehát nő vagyok, jogom van hozzá, nem? :D Na jó, nincs több, mint a férfiaknak. Csak na...néha kijön az emberből. Aztán meg jobb kinn, mint benn, nem? :D

I love you till the end...

Nyafoghatnék, ahogyan szoktam, hogy egyedül vagyok és még mindig nem talált rám a hercegem, de nem fogok. Tulajdonképpen jelenleg, ha fáj is valami, nem az fáj, hogy nincs, hanem, hogyha lenne valószínűleg be sem engedném. Rájöttem arra, hogy mindvégig annyira féltem az ismeretlentől, hogy fájdalmat okozhat nekem, hogy ha meg is próbált volna bejönni, valószínűleg soha nem engedtem volna be. Ahogyan most sem tudom még beengedni. Azt hiszem, jelenleg ez fáj a legjobban. Ahogy hallgatom a szerelmes számokat és már nem is hiányolom annyira eszeveszettül, szívbe markolóan, mint régen.
Feladtam. Itt igen. Budapesttől vagy a világ egy másik pontjától, az idő egy másik síkjától várom a csodát, hogy majd ott ráakadok a hercegemre, akinek majd egyszer ezt elénekelhetem: I love you till the end...

Szerelem? Valami nem stimmel veled...

A szerelemnél nincs gonoszabb dolog.
Mérhetetlenül álszent, hiszen rózsaszín felhőcskékkel csalogat magához, mérhetetlen boldogságot és aufóriát ígér, aztán úgyis jön a szabadesés és a megszokás, a felhőcskék pedig menthetetlenül feloszlanak.
Kimondhatatlanul önző, hiszen saját boldogsága tárgyát mindenáron ki akarja sajátítani, akármennyire is azt hazudja, hogy mellette is szabad lehetsz. A szeretett tárgy nélkül a szerelemnek fájdalmai vannak, és a fájdalom elkerülésének érdekében bármire képes. Egymáshoz láncol két embert, akik kettőjük között kialakítják a saját kis világukat, ahova másoknak alig van beléphetési és láthatási joguk. Lassan elszigetelődnek mindentől és mindenkitől.
A világ tele van önző, szerelmes emberekkel, akik fel akarják építeni a saját világukat a másikkal, úgyhogy ha nem akar az ember egyedül maradni, akkor neki is találnia kell egy másik embert, kivel felépítik a kis világukat.
Újra és újra építkezünk és a világok között, az üres teret a barátok töltik ki. Az ugyanolyan magányos, saját világot ki akaró vagy már építő barátok.
Valljuk be, minden barát az idő előrehaladtával csak egy személlyé válik, akivel olykor-olykor (hol gyakrabban, hol ritkábban) összefonódnak az életvonalaink, aztán mindenki fut is tovább megkeresni a saját világát. Mindannyian magányosak vagyunk és emberekbe menekülünk saját félelemeink elől és ennek eszköze a szerelem.
Nem hiába keressük szívünk másik felét, hiszen olyan személyre vágyunk, aki segít nekünk egyenesen állni a hétköznapokban, életben maradni, álmokat követni, szeretetet adni, amit megpróbálunk elfogadni és viszonozni, segít a szükségleteink kielégítésében (mind testi és lelki szinten).
Zálogházban tartjuk az embereket, akiket akkor vesszük ki, mikor szükségünk van rájuk és engedi a világ leghatalmasabb fizetőeszköze, az idő.
Bezárjuk a szeretetünket, ahelyett, hogy sokakkal megosztanánk. Félünk a szeretettől, annak igazán mély megélésétől és annak erejétől, ezért szabályokba és magunkba zárjuk.
Pedig, ha csak annyit tennénk, hogy megosztanánk a magányunkat az emberekkel, az máris eltűnne. Mert magányosak vagyunk mindannyian, mindig.
Nem tudom mi az a szerelem, csak látom. De a látottak alapján rájöttem, hogy ez is csak olyan, mint az élet: változatos. Nem csak tündérmese, hanem pokol is. De még mindig nem értem. Talán majd egyszer rájövök én is, hogy mi az a szerelemben, amiért megéri megjárni a poklot és feladni dolgokat. Ha olyan, mint az élet, akkor azt hiszem banális egyszerű lesz a válasz és azt sem megérteni, hanem átélni kell majd. Talán ez a titkod, Szerelem?

Sex és New York...szex és New York nélkül

Tulajdonképpen nem is tudom milyen a Sex és New York, talán, ha 5 részt láthattam belőle egész életemben, akkor sokat mondtam. Nem is tudom miért ezt a címet adtam, csak valami belső késztetés azt súgta, hogy annak ellenére, hogy nem néztem a sorozatot, valami ilyesmi hangulata lehet, mint a most-nak.
Személy szerint fogalmam sincs, hogy én melyik karakter lehetek, de ha így haladok, akkor magamra ölthetem Miranda büszke szerepét! :'D De egyenlőre még férfiakra vadászok...ha egyáltalában vadászok. De tényleg, tulajdonképpen az én kis álomvilágomon kívül ejtek el vadakat? Valahogy kezdek kételkedni ebben...
DE ez most megváltozik! Habár egy hatalmas nagy adag félelemmel a zsebemben, de nekivágok a vadászmezők veszélyes terepeire, de hey! kitűnő neveltetést kaptam a mesteremtől és egy jó adag élettapasztalatot a sorstól, valamint (eddig legalábbis annak vélt) szilárd akaratot.
Ideje trófeákat gyűjteni, aztán még a végén ráakadok a saját nagyvadamra is, akire a mesterem is ráakadt.
Jelszó: próba cseresznye :)

(Ui.: Vajon elkezdjem nézni a Sex és New Yorkot?Oo)

Streetcats

Mindannyian ismerjük egymást, éreztük egymást érzéseit, tudjuk, hogy egyikünket sem akarja és talán nem is tudja befogadni egy meleg lakásba, de talán az nem is a mi sorsunk. Mi a szabadságot választottuk, az utcák csöndjét, a lámpák és kondenzátorok zaját. Összefűzetlen kötelékek ezek, amelyek oly hangtalanul és feltűnésmentesen szakadnak szét majd fonódnak össze, hogy észre se venni, mikor vágott el minket a sors. Városokat váltottunk és fogunk is még váltani, így válunk el mindannyian. Váltunk. Mert váltani kell, mert jobbat ígér, mert változás kell, mert kíváncsiak és vakmerőek vagyunk. Egységet alkotunk magányunkban és magányt közösségünkbe.

És mégis, nem vágyunk másra, mint egy szerető ölre, mi utcai macskák, mi kóbor cicák.

nl idézetek

"Ha giccses akarnék lenni, most csillámporokról beszélnék. De csak a valóságot akarom. Most az egyszer. Mert most végre az is olyan volt, amit elvártam a világtól. Pusztán szépséges. Azt hiszem soha ennél jobban nem mondtam el neki, hogy belehaltam minden napba amíg szerelmes voltam belé."

Néha már megijeszt a Facebookon az nl idézetek, hogy mennyire belőlem szakítja ki a szavatlak érzéseket néha... 

A múlt. Azt hiszem ilyenkor jut eszembe az a sok minden, ami egykoron úgy fájt, de már soha többet. 

Nem. Már ez a kis szavakba öntött érzelem köteg sem fáj. 

Kihalt a zsibbadás. 

Ismét járok már.

November 10. este 8 óra

A szívem értelmetlenül hevesen ver és nem tudom megállítani. Mérhetetlen izgalom cikázik át az ereimen és különös elegye keveredik bennem a mérhetetlen boldogságnak és a félelemnek. Itt van egy lépésnyire már csak és én a két énem között szakadok ketté. Akarom! Mindennél jobban, jobban, mint azt megérdemelném. Szinte beleremegek a gondolatba és ködössé teszi a gondolataimat a tudat, hogy végre láthatom, hogy én is az elmondhatatlan csoda részese lehetek majd!
Azt hiszem sírni fogok majd. Sőt zokogni. De csak a gyönyörtől, a kimondhatatlan boldogságtól, ami akkora, hogy már nem tudja magában tartani ez a kicsi, gyenge test. Az igaz szerelem érintése. Akarom!

A nap, ami azt kiabálja, hogy "tárd ki a szíved és engedd be a zenét" 2011.november 10.-e, egy csütörtöki nap, aminek az estéje varázslatokkal lesz teli.

Rammstein :D <3

November 10. is coming.... :P

Remember...

Emlékszem.

Minden egyes könnycseppre.

Minden egyes érintésre.

Minden kétségemre.

Mindenre

Emlékszem.

Ezért is tudom, hogy most mennyire kimondhatatlanul jó nekem! :D

Hello tapasztalatok, hello eperlekváros rizsa ízű valóságom! :)

Megbántam-e valamit? Semmit.

Elegem van!

Futunk! Sietünk! Mindent határidőkhöz kötünk! Egyszerűen semmire sincs időnk! De miért?
Miért nem tudunk megállni egy percre és körbenézni? Miért nincs időnk meglátni a csodát, ami a mi világunk? Miért hajtunk mindent, miért erőltetjük a tudásfelvételt embertelen tempóban? Miért nem olyat tanulunk, ami az IGAZI ÉLET-hez szükséges? Miért nem az életről tanulunk? Miért nem arról tanulunk, amik mi vagyunk? Miért szigetelődünk el mindentől és robogunk fantom célok felé? Miért nem hagyunk időt a dolgok végbe meneteléhez és ahhoz, hogy igazán megismerjük az érzelmeink ezernyi arcát? Miért?

Miért akarunk tökéletesek lenni? Miért akarok tökéletes lenni?Miért?

Gondolatok, miközben néztem az Üvöltő szeleket...

A romantikus férfi hősök a romantikus női lelkek számára olyanok, mint a koncentrált szerelem. Izgatottá tesz, a szív tőlük hevesebben ver, a testet pedig a hideg is rázza a gyönyörtől. De mindezek felett az első szerelem érzetével tölt el. Igen. Olyanok, mint egy első szerelem. Minden egyes alkalommal. Mézédes, tömény és tünékeny. Gyönyörű első szerelmeket írtak nekünk azok az írok, akik megalkottál az álomférfi eszenciáját.

Darcy, Heathcliff és a többiek, mindannyian mások a maguk nevében, de mégis bennük van a megzabolázhatatlanság, makacsság, mindannyian erős férfiak, akik azt teszik, ami minden nő álma: őmiattuk változnak meg. De a való életben soha nem változnak a férfiak. Ugyanazok maradnak.


Néha eszembe jut: tényleg létezik az a szerelem, amit annyiszor papírra vetettek, amit annyiszor eljátszottak a filmvásznon vagy mi is csak eljátszuk az egészet?


A szerelemért talán csak a filmekben érdemes meghalni.


Schichsal...


A szerelem önző. Ha nem kapja meg azt, ami akar (tehát a szeretett személyt), akkor tőr, zúz, rombol megfagyaszt és ha még ez sem elég, gyilkol. Meggyilkolja azt, aki érezni mer. A szerelem olyan önző, hogy nemcsak azokat öli meg, akik körülötte vannak, hanem önmagát is. 
Nem szabad naivnak lenni. A szerelem a naivakat is megöli.


Megfogadtam, hogy soha többé egy férfi sem fogja megkapni a könnyeimet. De azt nem tudom megfogadni, hogy a szerelem sem fog megriggatni. 


Gyermeki ártatlan gyűlölettel gyűlölöm a romantikus 19. századi regényeket, filmeket. Mindig elgondolkodtatnak. A gondolatok pedig fájnak.


Esik. Megint. Én is. Hiszen ő emlékezik az egyezségünkre. Még mindig. De nem tudom mi fáj. Csak érzem, hogy fáj. Az ég tudja, csak én nem. Ősz van. Fáj. Ősz van. Esik. Ősz van. Megint meghalok talán. Ősz van. Vagy te haltál meg. Ősz van. Maghalunk. Ősz van...


Hallhatatlan szerelem... nem jó egyedül belé halni...vagy tán a halál jegyzett el engem is. halálos szerelem belehalós életet ád. Ezerszer belehaltam..


Egyezségek. Szerelem. Halál.

"Arbeit macht frei"

Az életben nem mindent lehet felfogni, csak a tudatában lenni... amint felfognánk, belehalna a lelkünk nagy valószínűséggel, ezért is van szükség a groteszkre, a morbid humorra és a szürreálisra. Szavak, amiket megpróbálunk körülírni, megérteni, pedig talán csak érezni lehet, ahogy könnyítenek. Vannak dolgok, amiket képtelenség felfogni, még akkor is, ha a tudatában vagy.  Ha a tisztelet már nem tudja talpon tartani a lelket, akkor lép elő a humor és próbálja felsegíteni azt.

Arra készülök, hogy egy iskolai felhívásnak köszönhetően tárlatvezető legyek egy Auswitz-ról szóló kiállításon. Mindennél jobban vágyom erre a megtiszteltetésre, mert megtiszteltetésnek érzem, ezért utánaolvastam a haláltábornak és videókat néztem meg róla. Természetesen már régebben is tudtam mindazt amit olvastam most nagyjából, de most mégis elgondolkoztatott az emberi jellemről, lélekről és annak mélységeiről. Bár kétségek közt hánykódom gondolataimmal, hiszen nem csak a cselekedetek milyenségén elmélkedem, hanem a miértjén is. Miért?

Múzsák, testvérek és egyéb megszállottságaim

Múzsák és testvérek, akikből soha nem lesz férj, viszont majdhogynem ugyanolyan fontosak egy lány életében.

A két bátyám, a fő múzsám és életem egyik szakaszának egyik röpke múzsája. Mind megannyi élet megannyi érzelem, megannyi majdnem holnapkép, mind gyönyörű szerelmeim, akikből már soha nem lesz férj vagy szerető. Mindannyian teljesen mást képviselnek, más az értékrendszerük, más a lelkük, nem sok minden kötné őket egybe, csak annyi: mind a 4-en majdnem holnapképeim voltak egy vattacukorszínű önpokolban. Gyönyörűséges pokolban. Közös helyről indultak, mostanra mégis mind megtalálta a szívemben vagy éppen azon kívül a helyét (esetlegesen még átmenetileg a szívem peremkerületében).

Elsőnek legelső emlékezetes szerelmemet említeném, aki azóta szinte a testvéremmé vált és kitisztultak felé az érzelmeim. Már első találkozásnál is éreztem azt a csodálatos, rá jellemző szeretetteljes kisugárzást, ami, azóta tudom, hogy nem csak engem, de még jó pár nőtársamat megbolondította. Pedig ő ezt nem szándékosan csinálja, csak mi érezzük milyen gyönyörű a lelke, és nem csak a nőket, de minden embert magához vonz az az erő, ami belőle árad. Fél évig voltam belé halálosan szerelmes, azután elment tanulni egy messzi városba és alig tudtunk találkozni. Így visszagondolva nem tudom tényleg szerelem volt-e, hiszen még oly fiatal voltam, honnan is tudhattam volna mi is az a szerelem, hiszen még ma is csak sejtéseim vannak róla. De akkor lassan szerencsére visszafejlődött ez a szerelemnek nevezett érzés vagy inkább kitisztultak az érzelmeim. Tiszta, testvéri szeretetté. Igen, azt hiszem ő az egyik olyan férfi az életembe, akiért bármit megtenném és szívem minden szeretetével szeretem. Erre leginkább most jöttem rá és az álmaim világítottak rá. Két egymást követő éjjel, más-más szituációs álomban álmodtam vele, majdhogynem ugyanazt a jelenetet. Nagy szeretés közben egy kissé aggódó tekintettél megkérdezi tőlem, hogy ugye nem érzel többet irántam? Én pedig teljes meggyőződéssel, boldog szívvel és tudattal válaszolom neki azt, hogy nem, én téged úgy szeretlek, mintha csak a testvérem lennél. Ezek után döbbentem rá, hogy a tudatalattim is megtisztult és a szerelmem átalakult kimondhatatlan szeretetté. Bár azóta történt egy s más, még mindig úgy szeretem mint a testvéremet, akit egyben egy "érzelemmentes szeretőnek" is nevezhetnék. Kétségtelen, rendkívül egyedi a mi kapcsolatunk, de éppen ezért olyan különleges számomra. Az egészben annyi hiba van, hogy ő is a tanév alatt messze van tőlem, akárcsak a másik bátyám.

Mikor arra gondolok, hogy ismerkedtünk meg és indult a kapcsolatunk mindig mosolyognom kell. Életem egyik legnagyobb, de legjobb életiróniája a mi történetünk. Egy őrült nyár őrült buliján találkoztunk elsőnek, amit azóta is úgy emlegetünk: a legendás esőparty. Ezután még több partyn is találkoztunk, ahol jobban megismertük egymást, mivel akkoriban akartunk a haverjainkkal bandát alapítani és kellett egy gitáros.  Majd az egyik partin jobban egymásba gabalyodtunk, de utána semmi nem volt. Természetesen az akkori naiv kis énem elhitte, hogy ez más lesz, ez több lesz, rózsaszín tündérálmokat szövögettem magamban egymásról, de az egészből nem lett semmi. Illetve nem úgy, ahogy én azt gondoltam. Hamar beláttam, hogy ez megint egy "majdnem" volt és ő ezek után el is ment egy táborba, így nem is találkoztunk. Amíg ő távol volt, addig én továbbra is mulatoztam a haverokkal és mit nem ad az ég, én beleszerettem a legjobb barátjába (életirónia?igeen), de ez is igen gyötrelmes szakasz lett. Átmeneti múzsám lett és ugye múzsákból soha nem lesz szerető, mint mondtam, így belőle sem. De a fiú mellettem volt, mint jó bátty, mert eközben mi  erős barátságot alakítottunk ki egymás között. Emlékszem mindig eljött elém, mikor mentünk bulizni és általában együtt jöttünk haza is. (Jó, mondjuk ez annak is köszönhető szerintem, hogy közel lakunk egymáshoz : D) De emlékszem, egy este, mikor kicsit sokat ittam, mert névnapom volt és éppen szentimentálisan szomorúra ittam magam azt mondta, hogy bármi van, rá számíthatok és ő mindig ott lesz mellettem, ha sírok, ha nevetek. Mindig. Szinte könnyekig meghatódtam. Azóta tudom, hogy van valaki, akire támaszkodhatok, egy erős férfi, aki megvédi az ő kicsi húgát, ha kell és ezért örökké hálás leszek neki!

Soha nem volt a bátyáimmal szokásos a kapcsolatom, mindig különlegesek voltunk a magunk nemében és soha nem úgy tűnünk, mint ahogy vagyunk : D Szeretlek titeket nagyon!

Az írás kezdetekkor még két múzsámról akartam írni, de mire ideértem rájöttem, hogy az egyikről felesleges. Múzsának múzsa a maga nemében, de hozzáhasonló van nem egy. Viszont az, akiről írni fogok az egyetlen és pótolhatatlan. Az én első, a legszebb és örök múzsám, aki életem végéig bennem fog élni.

Szeretem. Mindennél jobban és feltétlenül, ha megérdemli ezt a szeretetet, ha nem. (Bár ki mondja meg, hogy ki érdemli meg a szeretetet? Hisz a szeretetet nem lehet birtokolni, azt meg kell tanulni érezni és a részeddé tenni!) Szeretem azzal a szeretettel, amire még szót nem alkottak egy nyelvben sem tudtommal. Egyszerre szeretem az anya, a hívő, a gyermek, a szerető, a hitves, a testvér szeretetével. Azzal a bálványozóval, azzal a csodálatossal. Gyönyörködtet rajta és benne minden. Nem tudom, hogyan, de felébreszti a lelkem, élőbbé teszi és inspirálja. Miatta lett egy név gyönyörűbb az összesnél, hozzá fűződik megannyi versem.
Persze ő sem hibátlan, sőt megvan az a jó szokása, hogy a legnegatívabb oldalát mutatja mindenkinek, de ezzel is csak azt gátolja meg, hogy ne érje negatív meglepetések azokat az embereket, akik még így is meg akarják ismerni. Bármilyen is, én tudom, érzem, hogy a bensője csodálatos és értékes. Ha emlékezni fognak a nevemre és a műveimre, akkor rá is fognak. Megérdemli, hogy emlékezzenek rá. Mert ő az enyém. Az én gyönyörűszép múzsám, akihez hasonló soha többé nem lesz :)

Szóval ők lennének az életem nagy Férfiai, egy kivételével, de róla majd később ;) Nélkülük nem az lennék, aki vagyok és nem lenne bennem annyi szeretet, amennyi van. Szeretem őket, a részeimmé váltak, mert ők az enyémek :)

tüptüptüp

"Én az irodalomhoz értek. A kémia sosem volt az erősségem, valahogy a fenil-etil-amin előállítása sohasem sikerült tökéletesen."

Csókok

A csókoknak ezer arca van, mind más és más, hiszen akiktől kapjuk azok is mind mások és mások, külön egész univerzumok. Vannak csókok amik azért jók, mert egyszerűen jól esnek. Jól esik az ajkak érintése, a perc varázsa, de nem pont attól jó, akitől kapod. Vannak csókok, akiknél majdhogynem mindegy kitől kapod, egyszerűen csak jól esik. Érzelemmentesen, jól esően. Ezek vagy jók vagy rosszak, de több nem és végülis oly mindegyek... De vannak azok a csókok, amik nem maguktól olyan szépek és emlékezetesek, hanem azért, mert egy fontos személytől kaptad őket. Lehet, hogy nem épp a legjobban csókol vagy volt már jobb csókod is, mégis felülmúlja azokat, mert Ő adta. És lehet rangsorolni őket, hogy mennyire voltak jók, de azok puszta tények. Ha a fontosságukat nézzük a sorrend már közel sem azonos az előzővel. Lehet egy csók jó vagy rossz, de attól lesz édes, akitől kapod és nem attól, hogy milyen is volt.

Szerencsés vagyok. Volt már három édes csókom. Azt hiszem, ebben a mai világban, már ez is szerencsés sokaság :) Édeseim... :)

Gyilkossá lettem, mert meggyilkoltak egykor

Ne félj Vadászom, te letetted a fegyvert, de a te fájdalmaidért is majd taposok én a szívek ezrein...

Gyilkossá lettem, mert meggyilkoltak egykoron, pedig nem akartam azzá válni, mégis az lettem. De azt hiszem ez elkerülhetetlen. A macska mégiscsak egy vadász, a vadászat pedig nem cirókajáték. Amíg valaki nem szelídít meg, addig gyilkosnak kell lennem. Nem hiszek már a szavaknak, amiket alig ismeretség után hallok.

"Szeretlek. Szerelmes lettem beléd." Igen? Szereted azt, aki igazán vagyok? Szereted azt, aki ha elkapja az ihlet, azonnal leül festeni és majdhogynem transzba esik? Szereted azt, aki hihetetlenül szabadon él és megszelídíthetetlen a saját önnön valójában? Szereted azt, aki inkább szenved, csak tudjon alkotni?

Azért, mert látod, hogy nézek ki és netán vonz ez a külső, attól te még nem vagy szerelmes belém. Maximum a testembe, de nem belém. Mert a lelkem nem ismerheted, ahhoz idő kell, ahhoz szemtől szembe kapcsolat kell. Internet szerelem? Nem hiszek benne.

Már megtanultam. A szavak csak a szavak és még a szívem is tévedhet...ezek után mégis miben, kiben hihetnék? Akkor már úgy játszok, ahogy nekem tetszik...senki nem fog soha többé megsebezni és senki nem fogja soha többé megzavarni a boldogságom.

Mellkisebbségi komplexus, ha a fehérnemű boltban 100D-s méret mellett megkérdezed az eladót, hogy push up-os van-e! :D

Több volt a füst, mint végül a láng....

Tegnap csodálatos napom volt. Hivatalos voltam egy régóta várt kerti partyba, ahol ott volt Ő is. Régóta ez a gondolat tett erőssé, a bosszú, az igazi női bosszú gondolata, hogy a lehető legjobb, legcsábosabb, legkívánatosabb és legegészebb nőt faragjak magamból ennyi idő alatt. Tökéletesre csiszoltam a tervet. Finom, egyszerű, de nagyszerű ruha, szexi smink, igazán jó formámat hoztam. Előtte még elmentem 3 jó barátom fellépésére, ami egy kicsit elhúzódott és 9 helyett 11, kor kezdődött el. Mivel igencsak késésben voltunk felhívtam a Nimfát, hogy késünk. Addigra ő már oly jó állapotban volt, hogy a barátjával kellett beszélnem. Hát hangulat az megvolt már kinn is, és akkor egyszerre csak annyit mondott: "Várj, valaki beszélni akar veled." és a telefonba meghallottam annak a személynek a hangját, akit még a lelkem személyes bosszújának a beteljesedésénél is jobban vártam.

A "bátyám" hangja. Azonnal elkezdtem sikítani a telefonba és mindenki engem nézett, hogy mi bajom van, de nem érdekeltek. Annyira régóta vártam, hogy hallhassam, láthassam a bátyám, hogy azonnal rohanni akartam ki hozzá. Szinte el is felejtkeztem minden mögöttes dolgáról az estének.
De azon az estén nem csak a bátyámat láttam viszont, hanem a régi énem gyilkosát is. Meglepően könnyed találkozás volt. Mintha misem történt volna, de mégis. Én már nem voltam az a régi lány, aki még májusban voltam. Hogy ő változott-e azt nem tudom, de már nem érdekel. Nem érdekel jobban, mint egy akármilyen haver. És csak, hogy az este megkapja a pikantériáját. A smink semmit sem ért, mivel sötét volt, hajnalban a bátyám szobájában kötöttünk ki mindhárman, ahogyan télen csináltuk. Masszázs, a jó öreg, de már nem érdekelt, hogy milyen lehet hozzáérni a bőréhez, hogy hogyan eshet neki az érintésem, hogy jó-e. Ezzel a találkozással bizonyítottam magamnak, hogy ténylegesen és véglegesen túlléptem rajta.
Már nem kell se bosszú, se kivégzés. Nincs kedvem tovább mészárlót játszani, amúgy se menne az nem. Csak a gondolattal jó volt játszani....hogy szenvedjen ő is egy kicsit miattam. De ez most már lényegtelen.
Most már, azt hiszem, szabad és boldog vagyok végre. :)

Mégsem...

Rájöttem arra, hogy nem tudom megölni a szívem, mert abban a percben én is meghalnék. Nem megölni kell, csak kitakarítani benne. Igen. Már jócskán ráfér egy alapos nagytakarítás és most el is kezdtem. 

Úgy érzem, hogy most valahogy visszatért belém a remény, hogy egyszer majd mellettem is állni fog valaki. Hogy az én "vámpír" vaagy "farkasember" szerelmem is rám talál, csak hagynom kell. Addig pedig díszbe kell öltöztetnem a lelkem és a testem, hogy megfelelően üdvözölhessem Őt. Úgyhogy elkezdtem edzeni, hogy igazi macskanő legyek. Azt hiszem ez a kis testmozgás nem csak a testemnek, de a lelkemnek is jót tesz, valahogy lenyugtat és boldoggá tesz. Ezentúl minden nap fogok mozogni. 

Mostanra a lánytestvéreim is eléggé jó vágányra tértek. A Vadász letette (átmenetileg, aztán ki tudja, talán örökre) a fegyverét és megpihent a Kapitány mellett, a Nimfa is már csak az ő Trollja mellett csáboskodik csak, az Angyal továbbra is boldogan él az ő megszelídített Ördöge mellett és a Harcosom is úgy döntött, hogy változtat az eddigi gondolat menetén és pozitívabb lesz. Most már megértettem és értem a harcát és mellette állok, mert tudom, hogy erős és egy nap el fogja érni a célját és harcosból Győztes lesz.
Én pedig...én pedig macskanővé gyúrom ki magam, mint mondtam :D Elbúcsúztam a régi énemtől végképp és készen állok, hogy a régi alapokra építkezve egy új és teljesebb önmagamat alkossam meg. Már nincs bennem bosszúvágy, hogy férfiak ezreit tapossam el magassarkúval a Vadász helyett is, már nem füst ízű a valóság és remélem többé már nem is lesz. Elbúcsúztam a füst ízű valóságtól, a hideg vérszomjtól és minden majdnem holnap képemtől. 

Ezentúl tudatosan fogom élni az álmaim, ahogy én akarom. 

Végezetül egy kis gyöngyszem, minden nőtársamnak... meg férfinak is, ha átérzi :D

Patricia Lynn Reilly-Nőknek

"Elképzelek egy Nőt, aki szerelemben él Önmagával.
Elképzelek egy nőt, aki hiszi, hogy helyes, és jó dolog, hogy nőnek született.
Egy nőt, aki hálás a megtapasztalásaiért, és elmondja a történetét.
Aki elutasítja azt, hogy mások vétkét a saját testében, vagy életében hordozza.
Elképzelek egy nőt, aki elismeri, hogy a múlt hatással van a jelenre.
Egy nőt, aki átlépett a múltján. Aki a jelenben gyógyult meg.
Elképzelek egy nőt, aki szerelemmel viseltetik a saját teste iránt.
Egy nőt, aki hiszi, hogy a saját teste éppen úgy a megfelelő, ahogy van. Aki tökéletes forrásként ünnepli testének ritmusait, ciklusait.
Elképzelek egy nőt, aki úgy öleli magához szexualitását, mint saját magát.
Egy nőt, aki örömét leli önmagában. Aki erotikus természetét szégyen és bűntudat nélkül éli meg.
Elképzelek egy nőt, aki az Istennő testét, a saját teste változásaiban tiszteli.
Egy nőt, aki megünnepli évei gyarapodását és bölcsességét.
Aki elutasítja, hogy értékes életerejét testének és élete változásainak az elrejtésére használja fel.
Elképzelek egy nőt, aki belépett az emberi érzelmek teljes birodalmába. Egy nőt, aki érzéseit tisztán és közvetlenül fejezi ki. Aki megengedi nekik, hogy olyan lágyan vezessék őt, ahogyan a lélekzet.
Elképzelek egy nőt, aki kimondja az igazságot. Egy nőt, aki bízik a megtapasztalásaiban és kifejezi azokat. Aki elutasítja, hogy mások gondolatihoz, felfogásához, vagy reakcióihoz alkalmazkodjon.
Elképzelek egy nőt, aki követi kreatív impulzusait.
Egy nőt, aki eredetit alkot. Aki elutasítja, hogy belső világában valaki más színeivel fessen. Elképzelek egy nőt, aki önmagát saját istenei által jelöli. Egy nőt, aki az istenit önmagában, saját képmásában képzeli el.
Aki személyes spiritualitásán keresztül tájékozódik a mindennapokban. Elképzelek egy nőt, aki elutasítja, hogy megadja magát isteneknek, guruknak, magasabb erőknek.
Egy nőt, aki mélyen alámerült saját belső világába. Aki magának követeli, hogy impulzusaival, ösztöneivel harmóniában éljen.
Elképzelek egy nőt, akit érdekel a saját élete. Egy nőt, aki úgy öleli magához saját életét, mint tanítóját, gyógyítóját és kihívását. Aki hálás a szépség és a kegyelem hétköznapi pillanataiért.
Elképzelek egy nőt, aki saját életének az írója. Egy nőt, aki bízik a saját megérzéseiben, amelyek megmutatják, hogy mi a jó az ő számára. Aki elutasítja, hogy életformáját megváltoztassa azért, hogy az mások elvárásaival találkozzon.
Elképzelek egy nőt, aki részese a saját életének. Egy nőt, aki kreativitásának minden egyes kihívását megtapasztalja. Aki saját maga érdekében tisztán és erővel cselekszik.
Elképzelek egy nőt, aki ravaszul bánik a magánnyal. Egy nőt, aki önmaga rendelkezésére áll. Aki úgy választja ki barátait és szerelmeit, hogy azok képesek legyenek elfogadni, ha egyedül akar lenni.
Elképzelek egy nőt, aki nem alacsonyítja le a saját életét azért, hogy mások jobban érezzék magukat. Egy nőt, aki minden kapcsolatában évei, tapasztalata, és bölcsessége egészét adja.
Aki arra számít, hogy jelenlétével kihívást és áldást hoz mások életébe. Elképzelek egy nőt, aki vállalja az egyenlőséget a párkapcsolataiban.
Egy nőt, aki nem hiszi tovább, hogy alacsonyabb rendű egy férfinál és szüksége van arra, hogy megmentsék. Aki elfoglalja az őt megillető helyet az emberek közösségében.
Elképzelek egy nőt, aki elutasítja, hogy értékes életerejét a krízisek, és konfliktusok támogatására használja.
Egy nőt, akinek kapcsolatai mély elégedettségben és nyugalomban telnek, anélkül, hogy kihasználnák őt. Aki törvényszerű ügyességgel választja meg barátait és szerelmeit, akikkel az élet kihívásain áthajózik. Elképzelek egy nőt, aki a nőt tiszteli saját életében.
Egy nőt, aki az asszonyok körében ül.
Aki emlékezteti magát, az igazságra amikor az feledésbe merül.

Elképzelek egy nőt, aki feladta az intellektuális biztonság és a jóváhagyás iránti vágyait.
Egy nőt, akinek minden cselekvése, kiejtett szava erőteljes közléssé válik. Aki fenntartja magának a jogot, hogy igazabbá tegye a világot.
Elképzelek egy nőt, aki a tudásban és önmaga szeretetében kiteljesedett.
Egy nőt, aki hűséget fogadott saját életének és képességeinek.
Aki minden mást figyelmen kívül hagyva hű marad önmagához.
Képzeld el, hogy Te vagy ez a nő!"

Megborzongat a gondolat....

Egyre közelebb kerülök ahhoz az állapothoz, hogy hideg legyek és számító. Hogy csak akkor doromboljak, amikor nekem van kedvem hozzá. Soha nem hittem volna, de talán most már elhiszem. Tényleg meghalhat a lelkem? Nem...nem is a lelkem. A szívem.
Jobb is így. Nem tud többet fájni és a bosszú is meg tud borzongatni. Meg amúgy is..."A győztes egyedül van"...és a Fekete Macska is.

Még én is játszom magammal...

...mint a délibáb a sivatagban. Halovány foszlányképek még visszatérnek az ürességből, még játszik velem a tudatalatti. Talán így dolgoz fel, mint a számítógép az adatokat, álmomban még különös érzéseket veszel fel.
Álomvilágomban is játszik velem a tudat, bár ott maradnék, nem volna játék, de az álomból mindig van egy felébredés. Nem is baj. A felébredések ráébredéseket rejtenek.

...
Hideg volt és hó lepte el a tájat. A lámpák narancssárga fénye világította meg az apró házak közötti utakat, amiken sétáltunk. Az utcák mégis sötétek és sejtelmesek voltak ahogy az öreg épületek fölénk magasodtak. Velem sétált a bátyám, T. és, mint kiderült a pasim, Cs. is. Az utcák csendjét csak mi törtük meg s az egyik zsákutcánál eltűnt a bátyám. A többiek mondták, hogy csak felment a barátnőjéhez, menjünk tovább. Így is tettünk. Végül elértünk egy kisebb főút szerűséghez, ahol már egy kicsit világosabb volt, a lámpák összeolvadó fényének köszönhetően. Megálltunk. Én megfogtam Cs. kezét és megcsókoltam, amire T. gúnyosan nézett ránk, majd megfogtam T. kezét is és az ő kezére is csókot nyomta, amire egy elégedett, büszke mosoly volt a válasz. Legnagyobb meglepetésére a csók után elengedtem a kezét, miközben Cs. kezét még mindig a kezemben tartottam. Láttam az arcán, hogy nagyon meglepődött és nem tudta hova tenni a történteket. A szemében a düh, a harag és vesztettség elegye forrongott és nekiesett a világnak egy hóágyúval. Elkezdett vaktában lövöldözni mindenkire, leginkább ránk. Ekkor fogtam egy kukafedőt, Cs.-vel mögé bújtunk, én pedig megpróbáltam T. közelébe kerülni. Végül eljutottam hozzá, Cs.-t magam mögött, biztonságban hagytam, én pedig megpróbáltam lenyugtatni T.-t. Kezeim közé fogtam arcát, ölembe fektettem testét és egyre suttogtam neki, hogy "Minden rendben, itt vagyok melletted, nem lesz semmi baj, itt vagyok veled!". Ő ekkor rám nézett, szemei különös vadságot tükröztek, olyan hatalmasat, olyan megszelídíthetetlent, olyan megzabolázhatatlan haragot, fájdalmat, vad állatiasságot, amit még szemben nem láttam. Mindvégig ezekkel a szemekkel meredt rám miközben az ölemben feküdt és én a hóban ültem. Ahogy néztünk egymást, hirtelen a nyakam felé kapott, mintha meg akart volna harapni...

...ekkor felkeltem. Akinek a hirtelen megjelenő hóágyúból és a kukafedélből nem jött volna rá, ez csak egy álom volt.  Egy álom, amiből sok mindenre rájöttem...

...el tudtam engedni T. kezét, tehát tényleg kezdek túl lenni rajta
...viszont még mindig idegességgel tölt el annak a képe, amikor a nyakam felé kapott...mire akart ezzel utalni a tudatalattim? Nem hagy nyugodni ez a gondolat... Talán, hogy én sem menthetek meg mindenkit? Vagy hogy annak a régi lánynak már vége?  Vagy azt, hogy mellette még én sem lehetnék biztonságban, akármennyire is hittem benne?

...Nem tudom...még nem. Talán még időre van szükségem, hogy megfejtsem álmomnak eme momentumát. Remélem rájövök a nyitjára, ha nem is itt, nem is most, de valamikor, valahol. Mikor rá kell jönnöm.

...De a leggroteszkebb kérdés az egészben: Honnan került oda az a hóágyú? :D

New Life (?)

Dohányízű az újjáébredés, de most a saját ajkaim miatt. Már magamévá tettem önmagamat és a magányom, ami most vagyok, mégis néha-néha egy-egy elszólásban vagy egy kósza gondolatban visszacsempészed magad. Ezért is kell egy utolsó nagy írásban lezárnom a korszakod, a korszakom...minden fagyasztóan megváltozott. Elszakított a régi világomtól az idő, a tér, a mindenség...az akkori életemtől. Hiányzik, de elfogadom. Nem keres már az a régi világ, vagy csak ritkán. Átvette a helyét egy egészen más, ami jó, de mégis más.
Talán így kellett lennie, hiszen ebben az életben semmi sem tarthat örökké. Túl szép, túl idilli, túl fájdalmas volt ahhoz, hogy tovább így maradjon. Kiforrta magát, változtatni kellett. Nem én akartam és mégis megtörtént.
Egy szál, egy szál, egy szál...a régi életem fontosságai. A fontosságok, amik örökre bennem maradnak, de már azok is megváltoznak. Mindegyik más, mégis fontos. Fontosak voltak azért, hogy most ott tartsak ahol tartok. Hogy ÉN legyek most. Mert azt hiszem, most már én vagyok.
Ez az új élet sem tökéletes, de illik hozzám. Ezernyi ember között (majdnem) magányosan, hozzászokva a törésekhez, bátrabb vadászként, a füstízű valóságban. Álomvilágom...hiányozni fogsz, de nem maradhattam. Eltorzult a világ ahhoz, hogy semmittevően ott maradjak.
Ha magányos, akkor magányos. Ha füstízű, akkor füstízű. De szép. Ez is. Igen, tulajdonképpen gyönyörű, mert azokkal vagyok, akiket szeretek és már nem hiányzik senki mellőlem. Mert megtaláltam azt a valakit, aki mindig is hiányzott mellőlem. Magamat. És most, hogy megtaláltam önmagam, újra meg kell tanulnom vele boldogulni a világban. Immár kettesben...
Új élet...azt hiszem elkezdődtél.

2011.június 28.
A Fekete Macska Vadásszá lett. Visszataláltam ahhoz az önmagamhoz, akit soha nem ismertem. Azt hiszem, mindvégig Ő hiányzott mellőlem.

Tökéletlen, de jó lesz

Jellemem árnyoldalait egyre inkább kezdem elfogadni és magamévá tenni. Már nem próbálom magamnak bemesélni azt, hogy szent vagyok és azt sem, hogy tökéletes lehetek valaha. "Nem vagyok sem ördög, sem angyal." Hanem macska. Méghozzá fekete. Meg harcos. Aki igenis fél néhány dologtól. Meg papnő. Egy saját, mégis szabad vallásé. Voltam hűséges. De aztán elengedtem azt, ami már nem tartozott hozzám. Törtek össze. De azt hiszem én is törtem össze másokat. Igazán mélyérzésű vagyok. De tudok kegyetlenül érzéketlen is lenni.

Eltört az élet, és eltörtél Te is, de már nincs mi eltörjön, már túl kicsi ez is. Szilánkokon taposok, de már nem fáj ez sem, megkövültem én már, többé nem fájhat a szívem. Csak üres keserédes belenyugvás. Már nincsenek majdnem jövőképek, már nem hitegetem magam. És már nem félek másokkal játszani, hiszen velem is játszottak.  Kiürült minden, ami hozzád fűzött Szerelem. Már nem hiányzol mellőlem. Végül megtanultam nélküled is élni, azt hiszem.

Elfelejtettem, hogy te milyen is voltál, pedig soha nem ismertelek téged igazán. Aztán hazudtak sokan, hogy milyen is lehetsz, pedig te mindig más vagy, ha tényleg te voltál és nem más. Csak egy illúzió. De beléd fáradtam, meg a lehetetlenbe. Inkább csöndben maradok nélküled, mert veled csak sikítok.

Üressé kell válni, hogy feltöltődjek újra, mással. És már semmi sem érdekel, "napfényt köpök rátok" és csak beleélek az eufóriában, mégis okosan élek ebben a bolond világban és futni kezdek mikor mindenki megáll és megállok, mikor mindenki elindul és nevetek mindenen, ha már nem bírom. Nevetni kell, mert sírni, már tudod, nem tudok.

És soha többé nem leszek gyenge, mert megtanultam, hogyha sebezhetővé teszem magam, akkor lesznek olyanok akik ki is fognak használni. Ezért kell kegyetlenek lenni és a győztesnek. Magammal vívhatok vesztes csatákat is, de másokkal szemben csak győzni lehet, különben eltaposnak. És engem már soha senki nem taposhat el...!

Hihetnek az emberek beképzeltnek vagy nagyképűnek, de azok azok akik nem ismernek engem. Nem vagyok beképzelt picsa, csak határozott és erős. És ezt az emberek könnyen félre értik. Akiknek nincs ereje, akik nem hisznek magukban azok nem látják a szemekben az erőt, amit a mindennapokban is táplálnak, azok nem ismerik fel, azok félre értik. De csak higgyenek annak aminek akarnak, ők úgysem számítanak. Nekem csak kevés ember véleménye számít, de azokért az emberekért ölnék. Mert Ők az enyémek.

Nos, nem vagyok tökéletes, sőt. Tele vagyok hibákkal, de ki nem? Ezek után, itt van, nézd, széttárom a karom, ha követ akarsz dobni rám, hát csak rajta, de előbb nézz magadba, mert ha meggondolatlanul dobálózol, akkor visszapattanhat a kő...

Bolond vagyok. Bátor vagyok. Angyal vagyok. Ördög vagyok. Papnő vagyok. Ribanc vagyok. Élet vagyok. Halál vagyok. Harcos vagyok. Író vagyok. Realista vagyok. Álmodozó vagyok. Különleges vagyok. Hétköznapi vagyok. Főnök vagyok. Szolga vagyok.

De bármi is voltam, egy dologhoz mindvégig hűséges voltam. Macska Vagyok. Ezáltal szabad és makacs és önálló. Az utamhoz mindvégig hűséges voltam azt nem veheti el tőlem senki. Az az enyém....

(Nem tudom, hogy illik-e ide, de nem is kell. Csak jó, hogy van. Mint annyi minden. Elég, hogy van, hogy létezik.)

A színfalak mögött

Hallottam már szerelmes férfiak őszinte, aggódó szavait és éreztem kételyüket, miszerint a hőn áhított nő szereti-e őket és láttam már nekem, mint benfenktes idegennek lelkeket megnyílni, bízván, hogy szavaimmal új reményt és nagyobb erőt adok nekik. Megannyiszor mutatta meg az élet az erős férfiak mögött a bizonytalan szeretőt és megannyiszor avanzsált az élet apró Cupidová, általam kötve össze utakat és váltam egy pillanatra csomóponttá. Különös háttérmozdulatokat láthatok, amikről még csak nem is álmodhattam. De jó így. Többet tudok és ez hatalom és tudás. Amik veszélyesek, de diszkrét kezekben tökéletesek.
Látom, hogy epekedik a férfi szív úgy, mint a női. S azt hiszem ez tanít is. Tanít arra, hogy a férfiak is lehetnek oly esendőek, mint mi és tanít hidegnek lenni. Mert minden epekedő szó másért kiált és ez nem fájhat nekem. Azt hiszem ezt jelenti feltétlenül szeretni. Nem az embert, a lényt, az érzést, a fogalmat, a tényt, viszonzatlanul segíteni a boldogságnak életben maradni. Azt hiszem ez a szeretet....ami nem az enyém, de én is hozzájárultam...ha csak egy kicsikét is...egy nagyon kicsikét is...

Üvegszilánkkal...

Lehet, hogy a túl nagy stressz vagy a hirtelen eluralkodó hullámzó érzelmek, vagy a majdnem holnapképek különös simogatásai, de azt hiszem egy pillanatra, ebben a pillanatban feladtam.

A kiszabadulás reménye hol felbukkan, hol nem és én már nem tudom követni. Megkövültek a lábaim, ő pedig csak ugrál körülöttem. Meg kövültek a karjaim. Nem tudom elkapni. Már megint elnyelt a semmi. Ez a város...ez egy semmi. És én épp a közepén vagyok. Már azokat se érzem, akik eddig velem voltak, csak annak a hiányát, aki soha. Üvegszilánkkal karcolnám ki magamból az ürességet, a kételyt, a tébolyt, de nem tudom...nem merem az üvegszilánkkal megsebezni a bőröm... Minden mögötte marad. Bár nyomja és feszíti, nem tudom megkönnyebbíteni a nyomást.

Túl akarok lenni mindenen. Elszakadni a valóságtól és magamba zárkózni...Kiengedni a semmit és bezárni a mindent. Hol vagy életem....? Hiányzol.

Művilág

"Igaz, hogy tiltva van egynémely élvezet,
De alkudozni az Istennel is lehet,
Mert fontos tudomány s a szükséglet hatása
A lelkiismeret kellő kitágítása. "
Moliére


A kérdés már csak az: elég tág már a lelkiismeretem vagy keresnem kell egy lelkiismeret-gumírozót?! 




Elvesztem világok közt magamat keresve. Megint. Valahogy kezdenek egyre inkább megszokottá válni ezek az elveszett érzések, pillanatok, lelkem darabkái. Az éppen ismerőssé váló világok beteljesülésük előtt egy pillanattal hullanak szét és ejtenek vissza a feketeségbe. Ezért sem tudok fehér macska lenni, ha kereszteztük is egymás útját, nem tudom tisztán tartani vagy kellően bemocskolni magam...fekete macska vagyok, rajtam nem látszik semmi. Se tisztaság, se mocskosság. Nem tűnők ki az éjszakából, mert a része vagyok feketeségemmel. 


Illene elhagynom mások világát és megtalálnom a sajátom. Egy világot, ami elég sötét ahhoz, hogy a fekete macska otthonosan érezze magát és elég világos, hogy úszhasson a világ dicsfényében. 


Valahol elveszett, veszettül keresem, de sehol se talállak téged, életem. 


Valahol, valakiben talán ott lesz a világom...talán...

Face to face in my mind....

Két arc, őrület és béke, sikítás és csend, vad és szelíd, gyűlölet és szeretet. Mind én vagyok. És még ennél is több... de ezzel nem csak én vagyok így. Mindannyian.

Elvesztettem azt, ami soha nem volt az enyém és visszakaptam azt, amit soha nem is vesztettem el...megértettem azt, amit soha nem éreztem és megélem azt, amit soha nem képzeltem...igen...ez az életem :) És még énnel is több...


Rájöttem, hogy akármennyire is vágyom valamire, idő előtt nem kaphatom meg, mert vagy nem azt kapom, amire vágytam vagy nem készültem még fel arra, amit kapni fogok.  


Az életünkben tucatnyi ember váltogatja helyét és értékét, csak egyes emberek azok, akik állandó posztot foglalnak el az életünk sakktábláján, akiket nem lehet feláldozni következmény nélkül. Királynők ők az élet sakktábláján, akiknek jelenléte fontosabb ezer parasztnál.

 Alkohol hatására:
Bezárkózol.Rendben.Magadba.Oké.De az eszedbe jutott akár egyszer is, hogyha magadba zárkózol, attól függetlenül, még kell valaki, aki a külvilággal tartja a kontaktot? Na ja...tudod, azt hiszem, olyankor tör elő a másik éned...


Harcolok magammal egy rózsaszínű vattacukor világban. Beleragadok önnön álmaimba, miközben a valóság éjszakai városának a zaja behatol. Csak néha látom a realitások fekete, szürke árnyas felhőkarcolóit a lábam alatt. Valótlan és valós között lebegek eufórikus-pszihederikus-narkotikus boldogság és depresszív-tébolyodott-intenzív fájdalmak között. Sohasem jó a közép út. A valótlantól csak pattanásig feszült szemhéjakkal vagy homályos írisszel szabadulhatok meg. Pezsgőbomba-mámor illat vagy nyári zápor édes harmat. Belerészegedem a józanságba, és elkábít a valóság. Királynőként koldulok a világban, hogy visszajussak a birodalmamba. Elalszom bűneim, álmaim, ártatlanságom....Jóéjt,

Következő lépés...

Mostanság gondolatlan perceimben fura jó érzés tölt el, amit eddig úgy érzem, még nem éreztem. Régen mindig a várakozás érzésének különös elegyét éreztem, de ez most megváltozott. Már nem várok semmire és senkire. Már készen állok. Mindenre és mindenkire. Már nem kell semmire se várnom és semmire se felkészülnöm. Már indulhatok, már mindenre fel vagyok készülve...és ez most csodálatos.

Vadásszá tettél

Fajmeghatározás: Macska
Szín: Fekete
Méret: Nagyobbacska
Kor: 18 macskaév
Nem: Nőstény

Eredendően vadász, ám ő mégis elfelejtette azt, hogy hogyan is kell. Esetlenül játszott mindennel és hagyta elengedni. Amíg meg nem ismerkedett egy igazi Vadásszal, aki megtanította ismét vadászni. És élvezi...

Igen, most boldogabbnak és élettel telibbnek érzem magam, mint ez előtt bármikor. Nagyon régen éreztem magam ennyire a magaménak. És ezt neki is köszönhetem. Egy jó pár ember mellet Ő az, akire tudom, hogy mindig számíthatok. Ha hajnali 4-kor hívom, akkor is. Velem örül, ha boldog vagyok, vigasztal, ha meghal a lelkem egy percre és együtt nevetünk az élet lehetetlen pillanatain. Ő vezetett vissza ahhoz az önmagamhoz, akit soha nem ismertem, mégis a részem volt. A világ kényelmes, beszabályzó háztartása elnyomta az ösztöneimet és azoknak a kielégítésének a vágyait. Féltem élni magamnak, úgy ahogy magamnak tetszik, és mindig csak a külső visszajelzéseket vettem figyelembe. Önnön túlzott lelkiismeretem lehetetlenné tette a boldogságom kiteljesedését bűntudat nélkül. De nem bírhattam tovább, ki kellett törnöm, viszont minden kitörés magában tartogatja a túlzás ártalmát, ami szintén nem jó. Bizony. Még egy magamfajta macskának is nehéz megtalálnia az egyensúlyt. De végül, hosszú idő alatt és a fontos emberek segítségével, úgy érzem, megtaláltam az egyensúlyt. Soha nem lehetek Szent és soha nem lehetek Szajha. Legalábbis hosszú időre nem. Én Macska vagyok, minden szépségével, hibájával, ártatlanságával és vadságával. Nem lehetek szentéletű, mert a társadalom még úgy is bemocskolhat és nem is akarok szent életű lenni már, mert tudom, a társadalom sem az.

Megtanítottál a kés hegyén egyensúlyozni úgy, hogy ne essek le róla. Megtanítottál újra vadászni az apróbb zsákmányokra. Megtanítottál vigyázni magamra a vadászmezőkön. Most már úgy érzem készen állok arra, hogy helyt tudjak állni a prérin és a városok utcáin is. És ezért örökké hálás leszek neked Bűvös Vadászom, drága Cicám, édes Helgám, egyetlen Eszkym :)

Mert Ő (is) a nővérem... :)

Fekete macska hónap viszlát! Kaméleon hónap isten hozott!

Június lett, ami azt jelenti, hogy végre véget ért ez a május is. Ez a mélydepressziós, hihetetlen lehetetlenségekkel tűzdelt, szívtördelő május. Mindannyian meghaltunk ebben a hónapban, de minden halál után jön a feltámadás. A miénk is.

A nimfa számára már május végére megérkezett az életet fel- és megfordító fordulat, azaz A Férfi. Jóvoltomból. Büszke is vagyok magamra, hogy sikerült egy ilyen szép pár megszületésében részt vennem. Mondhatni pici Cupidová avanzsáltam magam azóta, szóval remélem még lesznek ilyen munkáim. Igazán boldog voltam miattuk, tüneményesen édes pár. És meg is érdemelte a Nimfa, hogy végre boldog legyen. Egy megunt kapcsolat után a kalandorok pofonjai igen fájóak tudnak lenni, és sehol nem volt egy erős férfi kar, aki megnyugtatóan átölelte volna. Ezidáig. Most már nyugodtan jelenthetem ki, hogy megtalálta maga mellé azt, aki kellett. Remélem sokáig ilyen boldogak lesznek együtt.
Ami a Bűvös Vadászt illeti, ő sem szűkölködött kalandokban és sokkokban. Hónap elején megtalálta a kimondhatatlan boldogság, egy igaz szerelem délibábja, ami több hétig tartó távolság után nem tudott mást nyújtani csak egy majdnem holnap képet és mérhetetlen csalódottságot. Összetört, de mégis a Vadász győzött. Meg is lepett volna, ha huzamosabb ideig maga alá kényszeríti őt egy ilyesfajta fájdalom. A Vadász ennél erősebb. De mégiscsak végig követte árnyéka ebben a hónapban is őt. Mindketten kívántuk, hogy az az este bár meg nem történt lenne, de ugye a múltat már megváltoztatni nem lehet. Túl lépett és kilépett a férfi életéből úgy, ahogy egy dámához illik. Igazán büszke vagyok rá. És ma már mosollyal az arcomon jelentem ki, hogy igen, visszatért az én édes, egyetlen Bűvös Vadászom és már újra vadászik ;)
Ami pedig a Fekete Macskát illeti...őt is igen érdekesen érintette ez a hónap. Bár nevében ez az ő hónapja lenne, mégsem volt az. A hónapot egy gigászi, alkoholmámoros vallomással kezdte. Végre kész volt felvállani érzelmeit és magára ölteni Tatjana szerepét. Sajnos olyan jól sikerült, hogy az élet leutánozta a Puskini kimenetelt. Tehát Tatjana az életben is kosarat kapott...és megízlelte, milyen a fájdalom egy újabb arca. Spontán sírógörcsök, vissza-vissza térő halott reményfoszlányok. De végül, a távolság és az idő segítségével elkezdett tovább lépni. A macska tovább indult az éjszakában keresni azt, aki mellészegődne az éjszakai utcák fényében való kalandozáshoz. Jelentkezők még akadnának is, csak az élet most sem adja könnyen a dolgokat. De nem bánja. Az elkövetkezendő hónap mindent ígér.
Mert a kaméleon hónapja lesz az, ami újra felemeli őket. A kaméleon hónapjában fognak csak igazán átalakulni egy jobb, egy szebb valóság sémájára. Végre kimásztunk az önemésztés, átverés és reménytelenség gödréből, leporoltuk magunkat és tovább sétálhatunk egy szebb jövőkép felé, ami remélhetőleg nem lesz majdnem.... :)

(Egy gyönyörű dal, ami megadta az alaphangulatot az íráshoz...és az újrakezdéshez :) )

Porrá égni és újjá születni

Temetni kell. Temetni kell a holtakat. A régit. A féltőn őrzött dolgokat. A titkokat. A fájdalmakat.  Azt, aminek már nincs útja. Aminek, ha lett is volna létjogosultsága, a valóság kegyetlenül lerombolta.
Feketébe kell öltözni. Feketébe, mert az elnyel mindent. A fényt is. De nem csak a fényt. Egy idő után a bánatot is. Mert mindent magába nyel, elvesz és magába olvaszt. Legyen jó avagy rossz, nem nézi. Ő csak nyel. S mivel mindent magába zár, tisztít is. Ezért van szükség a Feketére. Hogy újra teret nyerjen a Fehér.
Meghalni sok minden megtud. Meg tud halni a test, a lélek, a gondolat, a remény, az elhatározás, az erő, egy mozdulat, egy érzelem... minden halál más, de mindegyik egy helyre jut. Végül minden halál a fájdalom után az ürességhez vezet...ugye a tisztítás...
S mikor már mindent fehérré tett az üresség, újjá lehet éledni. Ha a test halt meg, azoknak akik szenvedtek a veszteségben, ha lélek, akkor a léleknek kell felemelkedni a régi magaslatokba, ha a gondolat, akkor egy másik gondolatban kell újjá születnie, ha a remény, akkor egy másik hitben kell reménnyé változnia, ha az elhatározás, akkor újra neki kell esni a "lehetetlennek", ha az erő, akkor újra meg kell feszíteni az izmokat, ha egy mozdulat, hát erőt kell venni és újra elindulni a vágyott dologért, ha az érzelem, hát újra fel kell lángolnia.
Minden halált egy újjászületés követ, mert az árnyék sem létezik fény nélkül és a fájdalom sem boldogság nélkül.
A Feketének is szüksége van a Fehérre....

Inggomb

Narancssárga naplementés estén a valóságot és a valótlant már csak egy inggomb tartja össze. A szürke sárgaságban a dallamok messze viszik a szívet. Ilyenkor nem lehet mit tenni, ha tenni is kéne, nem lehet. Még ha erőltetnénk se. Ha a test itt is van, az inggomb realista oldalán, a lélek már régen az inggomb másik oldalán repül ezernyi álomkép közepette. A külső világ lassan kizáródik, ki kell záródni. A rózsafelhős mandarinszín felhők között elképesztően zavaróak, így hát ki kell zárni őket. Csak egy dal szól, csak egy dal szólhat a felemelő lesújtásban. Édes kavargó érzések, mint mikor már úgy megszoktuk a rosszat, hogy nem tudjuk visszaengedni a jót a lelkünk szféráiba. Olyan különösek már, oly idegenek, mégis, egyre inkább szeretnének ismét betörni. De még csak tompa hamvasság. Édes tompa hamvasság és ez most mégis több, mint amire vágyni lehetne...

"Csepp a tengerben"...és most ez az egy csepp épp elég, ahhoz, hogy kiragadjon a szürke betonház falaiból. Különös kiragadás, oly meglepő és hirtelen. Az ilyenek mindig meglepnek, soha nem abban az időpontban jönnek, mikor jönniük kéne. Pedig nem érek rá...nekem most dolgom lenne...de nem tudok mást tenni. Elragadott...elragadott egy majdnem érzet valóságos dobbanása. És most szárnyalok és süllyedek vele egyszerre...

"Minden jól van már, hogy itt vagy." De ki van itt? Én itt vagyok. A kis fekete inggomb is itt van, ami még egyben tartja az ing két oldalát.

Talán azt is ki kéne gombolni. Csak úgy. Mert miért ne? Szabadon engedni a két fél között szunnyadó húst. Hogy érje a levegő. Talán...

De most még így hagyom...

A csönd természete

A csönd, bár oly egyszerű szónak tűnik, mégis képes arra, hogy többféle arcával hasson ránk. A csönd, bár hihetjük azt, hogy egyarcú, jól kiismerhető, mégis kiismerhetetlen telített üresség.

A csönd egyik fajtája az éjszakai városi csend. Nem tiszta, hiszen a hallhatatlan zajok belepik az egészet. A tranzisztorok, a házak belső morajai, a körülöttünk lüktető élet érzékelhetetlen, mégis érezhető zajai belepik az éjszakát. Az egyetlen hallható hang leggyakrabban a saját lépteink zaja, ami monoton kopogásokban töri meg az elektromossággal felizzott csendet. Monoton, pulzáló üresség.

A csönd másik fajtája az, mi messze van a város vákumjától és az emberektől. Egy tó felett megülő csend. Ez tisztább fajta csend, mellőzi minden emberi kéz által alkotott hallatlan zajt. A tó felett megülő csend oly tiszta, mint a hegyekben a levegő. Csak egy-egy madár dala zavarja meg ritkásan a simogató csendet. A legnyugtatóbb  csendfajta, ami lehetséges. Szerintem.

Aztán a csendnek van az a fajtája, ami megsüketít. A mély, fájó, visító csend. Mikor beszélni kell, ha magadnak is, de hangosan, hogy eltűnjön. Mert különben vág, tép, vérzik a fül belül. Hasogat és egyre mélyebbre mar a húsban. Különös, fájdalmas csend ez.
Ezeken kívül még megannyi csend létezik a pillanat maga varázsában, hangulatában, érzéseivel. A csend több, mint ahogy elsőre gondolnánk. A csend is lehet minden, a minden is lehet csend.

ÉLménybeszámoló, up and down és egyéb katasztrófák :D

Nos, azt hiszsem mostani bejegyzésem nem veszem annyira líraira mint a többit. De remélem ugyanannyira érdekes lesz! ;)

Kezdjük a hétvégi kiképző-táborral, azaz az osztálykirándulással! Pár szóval:
THIS IS SPARTAAAAAA! és HIROOOOOOOOk vagyunk!
Bővebben? Hát szombat hajnalok hajnalán, azaz fél 8-kor gyülekező volt a városközpontban. Kis osztály bepattant kisbuszba és röpke 45 perc alatt leértünk Velencére...majd 15 perc alatt valahogy a tábort is megtaláltuk. Lepakoltunk, majd irány a tó! Valljuk be, révén, hogy én speciel nem tudok úszni, a barátnőimmel rendesen be voltunk szarva :D De kaptunk mentőmellényt is és végül bele se borultunk a vízbe, mert pici osztályunk arra vállalkozott, hogy kenuzni fog. Ez meg is történt és varázslatos volt. Csak mi a tó közepén egy csónakban, ahogy a hajunkba belekap a szél, a saját erőnkből hajtjuk magunkat és a béke árasztja el a csendes tófelszínt. Imádtam. :)
Miután végeztünk, visszasétáltunk a táborhelyzet, ami egy röpke 5 km-es utat jelentett. Mi az nekünk?! Ahhoz képest, mikor egyik évben eltévedtünk és az X km-es túrából 47km-es lett....ez ahhoz képest semmi :D

A szállás egy fákkal kötbevett övezet volt, apró házakkal. Egyáltalában nem olyan volt, mint amilyet vártunk. Megérkezvén szívinfarktus közeli állapotban érzékeltem, hogy ahol aludnom kellene (emeletes ágy felső szintje) a fejemtől és a lábamtól kb. 10-10cm-rel 2-2 pók téblábol csak úgy. Na nem! Én ott nem fogok aludni..mit aludni, felmenni se! Ez így is történt. Eldöntöttem, hogy nem fogok aludni és a délután további részét kinn töltöttem. Osztálytársam a tanár urunkkal nekilátott pörköltöt gyártani, mi pedig beszélgettünk, fotóztunk, szublimáltunk, tehát próbáltuk feltalálni magunkat. Egy kisebb lánycsapattal el is mentünk a tóhoz és 3 bighiro csaj a 18°C-os vizben úszott :D Mi meg fotóztunk meg élveztük bikiniben a napot. Akkor még meleg volt...nem úgy mint másnap...na mindegy. A tó mellett ülve a szél belekapott a hajamba és a kendőmbe, a távolban látszódott a túlpart és teljesen olyan érzésem volt, mintha a Balatonparton ülnék nyáron és nem a Vevlencei-tó partján tavasszal. Imádtam ott lenni. De aztán visszamentünk. A táborban továbbra is szépen el is voltunk, este fele megettük a pörköltöt és elmentünk a csajokkal inni. Mert megérdemeltük és megtehettük! :D:P Rengeteget nevettünk :) Majd visszamentünk a tábortűzhöz és ott beszélgettünk tovább. Ez ment egészen este 11-ig.
Majd jöttek másik barátnőmék és elhívtak egy parkba. Mi pedig mentünk. (na jó, én tulajdonképpen azért mentem, mert azt mondta a csaj, hogy alhatok vele/a helyén) A park kinn volt a táborból, Velence főútja mellett. Útközben találtunk egy SÜNIT és megsimogattunk meg lefényképeztük, ahogy a hülye turista kiscsajszikhoz illik :D Majd iszogattunk, nevetgéltünk, minitábortűzet raktunk és fotózkodtunk egészen 3-ig, mikor is visszaindultunk. Útközben sötét volt és valami állat ment mellettünk, erre bepánikoltak és futni kezdtünk XD Visszaérvén páran lefeküdtek, de én és még 3 hiro-surviver fennmaradt. Felélesztettük a tábortüzet és ültünk egy darabig. Majd eszembe jutott, hogy csináljunk padokból ágyat. Meg is csináltuk, kényelmes is lett volna de hideg volt. Pedig volt rajtam 2 póló, 1 pulcsi meg egy kabát. És még így is. Tehát 4 órakor eljutottunk arra a szintre, hogy jó, bemegyünk aludni és kész. Annak ellenére is, hogy a szoba tele van bogarakkal, pókokkal és egy kukaccal az ágy mellet és mikor hazajöttünk, agyon kellett vernünk egy hatalmas nagy csótányt az ajtó előtt....de mi hirok vagyunk. Barátnőmmel lefeküdtünk és aludtam kemény 3 órát. Reggel 7kor felkeltem, majd lassacskán  többiek is. Ekkor elindultunk túrázni.

Csupán egy 14 km-es túrát tettünk meg, 30°-os dombokkal tűzdelve, kb 3 óra alatt, tehát a hiro-komplexus még mindig hajtott bennünket. Főleg engem. Útközben barátnőm talált egy apró kiscicát, akit haza akart hozni. El is hozta magával fel a hegyre. Aztán vissza. és végül visszatette oda, ahol találta. Még nagyon pici volt, az volt a baj....szomorkodtunk is miatta, dehát nem lehetett mit tenni.
A visszafele úton természetesen leszakadtunk és eltévedtünk, tehát az autópálya gyaloghídja helyett majdnem az autópályán kötöttünk ki...! De végül visszataláltunk a csoporthoz. 1 órára végül nagy nehezen visszaértünk a szállásra, felpakoltunk a buszra és irányhaza! A csodás idő miatt csak egy kicsit vacogtam és este csak 10 órát aludtam egy huzamban, tehát jó volt! :D
Egész testben jelenlévő fájdalom, fáradság, pókiszony, kacagások és mókák. Sok-sok emlék.
Osztálykirándulás, én így szeretlek ;)